Talán egy életre beleégett a dobhártyánkba az a néhány taktus, amellyel Balog Zoltán a minap demonstrálni akarta a mindennapos énekórák fontosságát. A csitári hegyek alatt… Ha valaki nem hallotta, köszönje meg magának az előrelátást – az arckifejezésből ugyanis, amit Balog a nóta mellé mellékelt, levonhatunk néhány következtetést. Elsősorban azt: attól, hogy valaki alapos zenei oktatásban részesül, még nem biztos, hogy köznevelési kérdésekben mindig teljesen beszámítható lesz.
Tegyük hozzá gyorsan, hogy semmi gond nincs azzal, ha az iskolában mindennap dalolnak a gyerekek, a megfelelő zenei műveltség ugyanis fontos és értékes. A naponta esedékes testnevelés mellé befér, bár ha így haladunk, lassan az összes tantárgy helyet követel majd magának az órarend összes napjára – mert ha már itt tartunk, miért pont a matematika, az irodalom vagy a töri marad ki?
De lehet, hogy egy magasztosabb cél érdekében érzi Balog és minisztériuma szükségesnek, hogy a jövő generációit tiszta, csengő hangú dalos pacsirtákká képezze. Szinte hallom ugyanis, ahogy az ország házában jövőmenő politikusaink és cimboráik dúdolgatják kedvenc nótáikat. Ráadásul hamisan. Borzalom lehet.
Mert képzeljék el, ahogy virágos jókedvében Andy Vajna épp Dinnyés József Elkártyáztam a gyönge szívem című örökzöldjét dudorássza, miközben örvendezik, hogy idén minden eddiginél több pénzt hagytak az emberek a kaszinókban, fél év alatt csaknem 90 milliárd forintot, s ez neki, mint a kaszinókoncessziók urának igencsak szép (és kizárólagos) hasznot hajt. Ugye, milyen hamisan cseng?
Pláne, ha betársul mellé Szijjártó Péter, aki Zalatnay Cinitől fütyörészi az unalomig ismert és elcsépelt (de a kormánytagok szívéhez nyilván közel álló) Mindig kell egy barát refrénjét, és közben arra gondol, hogy milyen jó is most az ő országos cimborájának, Kuna Tibornak, aki egyszerre két cégével (a Young & Partners és a Trinity International Communications konzorciumával) is elnyerte a Szerencsejáték Zrt. kreatív-tervezési és médiavásárlási tenderét, s így közel 3 milliárd forint büszke tulajdonosa lehet – persze az elvégzett munka tükrében.
És itt csatlakozik be a kórusba ábrándos hangon Mészáros Lőrinc a „Kéne egy mozdony, egy pink színű mozdony / Zöld színű vágány, jaj de szép lenne” (bizony, Pa-Dö-Dő) soraival, fejben tervezgetve, hogy is nézzen ki a felcsúti kisvasút, amit a jól bejáratott osztrák Swietelsky Vasúttechnikai Kft. építhet meg. Természetesen közbeszerzési pályáztatás nélkül nyerték meg a lehetőséget. Még jó, hogy az EU csak 600 millió forintot ad arra, hogy Felcsút szépülhessen, mivel ez kevesebb mint 75 százaléka az összköltségnek, ezért lehetett pályáztatás nélkül kiosztani a feladatot… Csak aztán szép legyen az a kisvasút!
„Néha-néha azt hiszem, / Hogy engem már nem érdekel a pénz” – fütyörészi Matolcsy György, a Karthago után szabadon… Aztán elneveti magát, amikor eszébe jut, hogy a jegybanki fizetések másfél év alatt 25 százalékkal nőttek, s így mostanra egy átlagos MNB-dolgozó havi bruttó 900 ezer forintot keres, ami a magyar átlagfizetés három és félszerese. Van ok az örömre, a dalra, ugyebár.
Csacska szelességgel dúdolja mindeközben a teljes magyar közigazgatás a „Levelet kaptam, lájf” című tökéletes magyar félreértésdalt, miután 1 milliárdot költöttek egy olyan szkennelőközpont létrehozására, ami a beérkező leveleiket digitalizálja. Tök jó az elképzelés, kár, hogy közben a Magyar Posta is épp egy ilyen rendszert hozott létre (bár nekik 2,7 milliárdba került), szóval valahogy meg lehetett volna oldani kevésbé okosba’, magyarán olcsóbban is. De így legalább kánonban is szkennelgethetnek a fiúk, amikor csak jólesik.
És az összhangot Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke teremti meg, aki az MHK (vagyis a Munkára, harcra kész tömegsport mozgalom) Sportindulójával erősíti a lelkét. „Dolgozó, elég a porból! / Jöjj velünk, hív a friss tavaszi lég! / Vedd ki részed minden sportból dolgozó, hisz a pálya is tiéd!” – motyogja maga elé üveges szemmel, hátha így képes lesz kivenni a részét a munkából, és elolvasni azt a mintegy 1300 oldalas tanulmányt, amely alapján országunk, s fővárosunk alkalmasnak találtatott arra, hogy induljon a 2024-es olimpia rendezési jogáért vívott versenyen. Tekintsünk el attól, hogy a MOB kérésére rendelte meg a kormány a tanulmányt, amit amúgy nyilvánosságra is hoztak, hogy a köz is elolvashassa. De vajon lesz-e elég lelkierőnk ehhez, ha maga a MOB elnöke sem képes rá? Nekünk már így is elég sokba fáj ez az olimpia. És nem látjuk még a végét, pedig állítólag a pálya a miénk.
Igen, szükség lesz azokra a mindennapi énekórákra. Hátha az ifjaink szájából nem cseng majd ennyire hamisan a nóta, és nem lesz ennyire keserű a dal. Addig viszont talán örülnénk egy kis csendnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!