Reggel ötkor – mint mindig – a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése hamarosan elhalt: a hajnali hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni. Suha sohasem aludta el az ébresztőt. Mindig idejében felkelt, így a munkába indulásig maradt másfél órája, ami az övé és nem a kincstáré, s aki jól ismeri a táborban a dörgést, mindig kereshet valamit: egy régi kabátbélésből huzatot varrhat valakinek a kesztyűjére; némi jatt reményében valamelyik jómódú brigádtagnak egyenesen a priccséhez viheti a gumicsizmát, hogy ne kelljen ott topognia mezítláb a csizmák halmaza körül, míg kiválogatja a magáét; vagy bejárhatja gyorsan a raktárakat, talán valahol hasznát veszik, felseperhet, vagy ide, vagy oda szállíthat ezt-azt, és akkor neki is leesik valami; elmehet az étkezőbarakkba is, összeszedheti halomba a tányérokat az asztalról, és behordhatja az edénymosogatónak – ezért jár némi ennivaló, de ami a legfontosabb: ha a tányérban akad holmi maradék, az ember nem állja meg és kinyalja. Aki mindig hazaküldi a táborból egész havi közmunkakeresményét a családnak, mind a 46 800 forintot, annak az összes lehetőséget meg kell ragadnia a túlélésért. Suha jól megjegyezte első brigádvezetőjének a szavait. Öreg, dörzsölt táborlakó volt, kétezer-huszonötben már a tizenkettedik évét töltötte közmunkatáborokban, és a friss munkanélküliek akkor érkezett utánpótlását egy erdei tisztáson, a tábortűz mellett így oktatta:

– Itt, fiúk, a Fidesz törvényei uralkodnak. De itt is élnek emberek. A táborban azok pusztulnak el, akik kinyalják a tányért, meg akik a gyengélkedőbe vetik a reményüket, no meg akik a Pintér-legényekhez járnak besúgni.

Suha mindig felkelt az ébresztőre, de ma fekve maradt. Már tegnap rosszul érezte magát, hol a hideg rázta, hol hasogatott mindene. Hangos topogással a naposok most vitték ki az egyik nyolcvanliteres küblit. A naposok mind rokkantak, rokkantnyugdíjból vezették vissza őket a munkatáborok világába. Munkájuk könnyített munkának számít, de csak próbálja az ember kivinni ezt a küblit, anélkül hogy kilöttyintené!

Ekkor egy hatalommal felruházott kéz lerántotta róla a takarót. Suha feltápászkodott. Tatár sovány fejét látta maga előtt. Tatár fiatalabb korában határőr volt, majd amikor megszűnt a határőrizet, korai nyugdíjba küldték. Később a kormány elvette a nyugdíját, s idevezényelték az isten háta mögé közmunkatáborba kápónak. Tatár az egész világra haragudott, és akin tudott, azon bosszút állt.

– SCS-nyolcszázötvennégy! – olvasta Tatár a pufajka hátára varrt fehér vászoncsíkról a számot. – Három nap szigorított munka, mert nem kelt fel időben!

Az egész 104-es brigád látta, hogyan viszik el Suhát, de meg se mukkant senki: minek, no meg mit is mondjanak?

Így hát kimentek mind a ketten. Sötét éjszaka és lélegzetelállító hideg fogadta őket a tábor udvarán. A távoli, sarki őrtoronyból két hatalmas fényszóró pásztázta a zónát. Fénylettek a zónabeli meg a belső lámpások. Annyi volt belőlük mindenfelé, hogy túlragyogták a csillagokat. Az udvaron pufajkára húzott sárga mellényükben közmunkások szaladgáltak, gumicsizmájuk csikorgott a havon – szapora léptekkel ki az árnyékszékre, ki a raktárba igyekezett, mások a csomagmegőrzőbe, és volt, aki a csomagban kapott kajáját vitte az egyéni konyhába megfőzni. Elhaladtak a szigorított fegyelmi barakk, a raboktól szögesdróttal védett táborpékség előtt, beléptek a parancsnoki barakkba, s egyenesen a felügyelők szobájába nyitottak. Ott aztán kiderült, szó sincsen magánzárkáról, egyszerűen a smasszerek szobájában piszkos a padló… Tatár most kijelentette Suhának, hogy ez egyszer megbocsát, és ráparancsolt: mossa fel a padlót.

A felügyelői szobában alaposan bedurrantottak. Három felügyelő ultizott piszkos katonazubbonyra vetkezve. A sarokban állt a vödör meg a felmosórongy. Suha nekiállt, bemártotta a felmosórongyot a vízbe, és bőségesen szétlocsolta a padlón a felügyelők talpa alá.

– Hé, te dög! Vigyázz! – kapott észbe az egyik, és lábát felrakta a székre. – Sose láttad, hogyan mossa a feleséged a padlót, te fafejű?

Suha kiegyenesedett, egyik kezében ott lógott a csöpögő rongy.

– Parancsnok polgártárs, nyolc éve vagyok közmunkás. Arra sem emlékszem már, milyen egy asszony.

– Hát így mossák ezek a padlót… Ezek a dögök semmit sem tudnak, és nem is akarnak csinálni. Még azt a kenyeret sem szolgálják meg, amit adnak nekik. Ganéjjal kellene őket etetni! – dühöngött az egyik kápó. Kártyáztak tovább.

Suha hamarosan végzett. A munkának, akárcsak a botnak, két vége van: ha talpig embernek csinálod, legyen jó minőségű, ha ostobának, akkor csak tessék-lássék végezd.

Hát persze: másképpen régen megdöglöttek volna valamennyien.