De hát ez az ára annak, hogy Berlin ezúttal megmentse Európát. Merthogy akár most is lerombolhatná, amint azt francia rosszmájúsággal Jacques Attali francia közgazdász és számtalan amerikai elemző meg is pendíti. Egyikőjük szerint Obama újraválasztásának útjába nem annyira valamelyik republikánus kihívója állhat, hanem a makacs Merkel kancellár. Aki népével összhangban megunta, hogy tűzoltó legyen a pénzügyi piromániások kontinensén. Csakhogy amennyiben e tűzoltó nem rohan a riasztásra, avagy akár csupán túl lassú, az európai lángok átcsaphatnak az óceánon, nem túl baráti viszonzásaként a három esztendeje onnan érkezett pénzügyi tűzvésznek.

Amúgy az itteni válság felettébb hasonlóan fajult el: ott rendíthetetlen intézmények, óriásbank, állami ingatlankolosszus mentek csődbe, indítva el a láncreakciót, itt meg a hasonló tévhit, hogy euróövezet országait felesleges egyenként kezelni, a görögöknek ugyanúgy (és azonos kamattal) lehet kölcsönözni, mint a németeknek. Mára az együtt sírunk, együtt nevetünk tétel közös zokogássá változott, miközben mindenki hajtogatja a maga igazát. Berlin nem hagyná magát tovább pumpolni, míg Athén és a többiek sem oktalanul emlegetik, hogy azokkal a felelőtlenül felvett hitelekkel meg ők növelték a német exportgazdaságot.

Ám a pénteki csúcsdöntésig tartó végjátékban már nincs sok értelme a kölcsönös lamentálásnak. Immár az a kérdés, hogy mennyi pénzügyi fegyelmet volt képes kiverni a szakadék szélén táncoló taktikájával Bismarck 21. századi utóda uniós partnereiből, cserében azért, hogy végre zöld utat adjon az Európai Központi Banknak a bajba jutottak – mára csillagászati, kitermelhetetlen kamatokkal terhelt – kötvényei felvásárlására. Mert a világ nagyhatalmainak központi bankjai csak átmeneti enyhülést hozhattak a pénzpumpálással, miként az EKB is csupán jelezte beavatkozási készségét. Tartós, válságcsillapító rendezéshez az eurózóna egészét kell átalakítani, erről kell megegyezni a jövő heti brüsszeli csúcson, vagyis lenyelni a Berlinből feltálalt keserű orvosságot. De jószerivel nincs alternatíva. Könnyebb összenőtt sziámi ikreket szétoperálni, mint lenne „szétszedni” az euróövezetet, hiszen létrehozásakor szóba sem jött bárki kilépésének lehetősége, pláne módja. Akkor pedig, ha a zóna, sőt egyáltalán az Európai Unió fenn akar maradni, eljött a szigorúan ellenőrzött kormányok ideje.

Lám, Sarkozy – mentve a baj szélére sodródott országát, a francia–német tengely illúzióját és nem mellékesen a saját újraválasztási esélyeit – a régi amerikai mondásnak megfelelően statuált példát: ha nem tudod legyőzni, csatlakozz hoz­zájában lapul.