Kifent kardokkal hadakoztak a világ nagyjai a fejletteket egyesítő G20 országok szöuli találkozója előtt. A leghangosabb fenyegetés Kína címére szólt: majd megmutatjuk neki, hogy nem lehet ilyen leértékelt jüannal – azaz olcsó árukkal – immár a high tech piacokat is elárasztani.
Szerintem ebbe a döntésképtelenségbe belejátszott a hely szelleme is. Ázsia ugyanis nem csak ellenáll a fejlett országok nyomásának – miszerint értékelje fel valutáit, azaz exportáljon kevesebbet –, de meg is mutatta erejét. Obama elnök például ellátogatott a nagy falhoz – vagyis közelről látta, mi is az a „kínai csoda”, és rájött, itt nem lehet ugrálni. A G20 után inkább Indiával kötött árucsere-egyezményt, megújítva a partneri viszonyt. Lefordítva: India óriási katonai szállítmányokat kap (vesz) és hajlik Amerika támogatására.
Azért valami eredmény mégis született: a felek – ugyan szkeptikusan – bólogattak a Nemzetközi Valutaalap belső reformjára. Az IMF mintegy előrejelző intézményként működne, ha látja a vihar közeledtét, megnyomja a vészcsengőt. A távozó vezér, Strauss-Kahn szerette volna keresztülvinni a pénzpiacok globális, nemzetközi érvényességű új szabályait, de leintették. A szervezet végül fogatlan oroszlán maradt: az IMF a „rosszalkodókat” illetően nem kapott semmiféle büntető- eszközt. Anélkül meg mit ér a jó tanács?
De a G20 legnagyobb baja az volt, hogy egymás kezét fogták le, Amerika a németekét, Japán Amerikáét, a feltörekvők a nagyokét – mindenki védte saját pozícióját, kompromisszumra senki sem hajlott. Így aztán nem csoda, hogy a világkereskedelem kiegyensúlyozatlanságán – az egyik túl sokat, a másik szinte alig tud exportálni – nem tudtak javítani. Ahhoz a világ pénzrendszerét kellett volna rendszabályozni. Csakhogy a Magas Tárgyaló Felek pont ezt nem akarták: van elég bajuk, az IMF igazán ne szóljon bele a pénzpiacok működésébe… Hát ennek a találkának ez volt az igazi baja: itt lett volna az alkalom kemény – további válságokat megelőzni képes – nemzetközi „fékező” instancia felállítására. Hát ebből csak morzsányi ment át.
Mit mondjak, már az is valami.
A színfalak mögött azért lehetett valami suskus. Létrejöhetett valami megegyezés: ki-ki lemond a protekcionizmus durvább formáiról (védővámokról, kitiltásokról). Azt is sejtem, hogy az immár a harmadik sikertelen G20-as találkozó tanulságaként ki fog alakulni egy szűkített grémium: valami G8-szerű képlet (a „nagyok” plusz Oroszország) és ez az elit klub határozottabban tud egyezkedni kínos ügyekben.
Nem esett róla szó, de Kína is enyhébb álláspontot foglalt el. Egyrészt bemutatta nagyhatalmi státusszimbólumait (japán típusú szupergyors vonathálózatot épít országszerte – csak irigyelni lehetett). Másrészt az is látszott, hogy kár nyomást gyakorolni a Mennyei Birodalomra, ha partnerként kezelik, hajlamos engedni. Pláne, hogy a gazdaság további modernizálásával – lásd az imént említett presztízsvasutat – emelkednek a munkabérek, a külföldi tőkebeáramlás lelassult. Szóval, a bajok árnyékában normálisan lehet vele beszélgetni. Szándékosan kerülöm a „tárgyalás” szót – az még odébb van. Egyelőre akármennyi belső baja is van Kínának, a világgazdaságot illetően kezében tartja az adukat. (Amerika háromezermilliárd dollárral van Pekingnek eladósodva.) Peking – és Ázsia – nyugodt, csak vár. Mindenki láthatta: a világfejlődés centruma a csendes-óceáni medencére tevődött át.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!