Nagy N. Péter: Lesz-e Macronunk?
Érzékelhető reményt ad a változást akaróknak
Magyarországon Emmanuel Macron sikere. Ha
Franciaországban, egy nagyon kiérlelt pártrendszerben
megtörténhetett, hogy a semmiből jött
egy ember és a ráció nevében felforgatott mindent,
ami a politikában régi, miért ne eshetne meg ez
nálunk is? És valóban, Soós Eszter Petronella, az egyik legismertebb
Franciaország-szakértő egy éve még ezt mondta: Visszafogottan és
óvatosan közelítem a Macron-mániát. Egyrészt emlékszem a 2006
környéki Royal-mániára meg arra, hogy mi lett a vége. Másrészt azt
is tudom, hogy Franciaországban senkiből nem lesz elnök, akiből egy
nagy párt nem akar elnököt csinálni. És egyelőre nem látom Macron
mozgásait és erejét a Szocialista Párton belül.
És mégis. És nem a Szocialista Párttal.
Macron sikere ismét kamaszos – „kellene már valaki” állapotba
hozott sokakat. Tegyük zárójelbe azt a nagy különbséget, hogy a
francia politikai rendszer a közvetlenül választott köztársasági elnök
szerepének kiemelésével lehetővé teszi, hogy egy fecske nyarat csináljon,
majd a napsütésben maga alá szervezzen mindent, ami termékenységet
ígér, mint Macron tette. Nálunk ez nehezebb lenne.
De már történt rá kísérlet.
Bajnai Gordon mind dramaturgiai szerepét, mind habitusát tekintve
hasonlítható Macronhoz. Egy kudarcos szocialista kormányban
voltak mindketten a gazdasággal foglalkozó emberek, onnan
ugrottak ki, igaz, Bajnai egy miniszterelnöki kitérővel, de az a poszt
már maga volt a kioldalazás az addigi politikai konstellációból.
Később, 2012-ben a Fidesz-kormánnyal, de ő is a saját régi csapatától
külön – a majdani szintézis ígéretével – lépett vissza a politikába.
A beköszönés után az Együtt 2014-ének mért 14 százalék még
macroni jövőt is sejtethetett.
Kormányának pénzügyminisztere, a Bajnaihoz közel álló Oszkó
Péter 2012 júliusában a HVG-nek azt mondta, új politikai elitre van
szüksége az országnak, vagyis nem egy-két új emberre, hanem egy új,
feltörekvő politikai rétegre. Ez lehetett a szándék.
Ez is összecseng a macroni reménnyel.
Aztán más semmi. Bajnai és vele az ilyen megoldás reménye egy
kudarc után otthagyta a mi politikai terünket.
Remélem, nem leegyszerűsítés: sok egyéb mellett az is kiderült,
hogy az ilyesfajta berobbanás hatásának állandósításához hatalmi
vákuumra is szükség van. Franciaországban ez adott volt. A szocialistákról
az emberek kilencven százaléka úgy gondolta, hogy már
nem alkalmasak, kihívójukról, a szélsőjobbról pedig bő kétharmaduk
úgy tartja, hogy soha nem is lesznek.
Jöhetett a nevető harmadik.
Ez utóbbi szónak is jelentősége van. Macron ugyanis kimondottan
az utóbbi években sokfelé, nálunk meg végképp csak gúnyolt
harmadik út nevében kért lehetőséget a kormányzásra. Csakhogy
amikor a populisták, mint Orbán Viktor is, azt mondják, hogy se nem
jobb, se nem bal, hanem a nép, vagyis ők, az nagyon nem ugyanaz,
mint amikor egy centrista, értékszintézist ígérő politikus mondja
azt, hogy nem köti ki magát a két oldal valamelyikéhez.
Túl tehát a harmadik út és a neoliberalizmus (bélyeg Macron
homlokán) nálunk immár mértéktelen utálatán, csak a politikailag
légüres tér hiánya (sőt egy igen erőteljes hatalom léte!), illetve az intézményi
háttér nélküli személyiség minimalizált esélyei is élesen
megkülönböztetnek minket Franciaországtól.
Macron sikere nem nyújt reményt.
Maradhat a sóvárgás valakire, miközben felnőtteskedő módon
meg kell jegyezni, hogy az ellenzék valójában tele van Valakikkel, de
egyelőre hiába. A helyzet komolyabb annál, mintsem, hogy a csillogó
szemű reménybe kapaszkodhatnánk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!