Szombat délelőtt van. Totális munkahétvége: a munkám egész évben egy irányba gravitál, ami lényegében több száz író és művész több ezer meglepően kíváncsi néző előtti prezentálásából áll.
Szombat van, iszonyú, februári hideg, és már csak néhány napom van, hogy lezárjam a teljes programot. Egy itt élő mexikói képzőművésszel megyek találkozni egy kollégámmal együtt, aki majd nagyszabású jelmezszobraival lesz hivatott egy Mexikónak szentelt kabaréban oldani a számtalan droggal, gyilkosságokkal, emberkereskedelemmel, határon át menekülőkkel, szólásszabadság- korlátozással, versekkel, novellákkal, boldogsággal és szomorúsággal vegyes programsorozat feszültségeit.
A műterem Brooklyn mélyén van, de én nagyképűen az indulás előtti percig utána sem néztem. Tudtam, hogy Bushwickba kell mennem, Brooklyn északi részére, gondoltam, vagyok én már annyira tapasztalt ebben a városban tíz év után, hogy elég csak fejben a metrótérképre gondolnom, amikor kilépek az ajtón, és már tudni is fogom, merre kell mennem.
A kilincsen volt a kezem, amikor megakadtam. Bushwick. Várjunk csak. Voltam már ott talán háromszor az elmúlt pár év alatt, de most itt állok, és hirtelen el nem tudom képzelni, hogy is menjek oda. A város olyan bugyra ez, ahova csak az megy, aki ott lakik. Meg most én, hogy nyélbe üssük ezt a Mexikó- kabarét, de tényleg fogalmam sincs, merre is induljak.
Vissza tehát a lakásba és télikabátban az asztalnak támaszkodva megkezdődik a nyomozás a neten. Három perc múlva világossá válik, hogy egy expedícióba csöppentem: két metró, majd 15 perc gyaloglás: 1 óra 20 perc.
Könyvet veszek magamhoz, mandulát gyömöszölök a zsebembe a nagy útra, küldök egy SMS-t, hogy brutálisan késni fogok és nekivágok.
Az internetben lehet bízni, gondolom, amikor egy és negyed óra múlva megállok a ház előtt, ahol a stúdió van.
Az elmúlt jó negyedórában gyakorlatilag egy ipari sivatagon gyalogoltam keresztül. Alacsony házak, széles utcák, kavargó szemét, kis bodega élelmiszerboltok, üres fodrászatok, néhány pékség. Az ember azt gondolja, hogy éppen így kell kinéznie egy nagyváros használaton kívüli részének.
Egy dolgot nem lehet figyelmen kívül hagyni. A késő reggeli órában meglepően sok fiatal jár az utcákon az első kávéra vadászva. Párok, az ágyból egyenesen kiugró srácok alvótrikóra kabátot rántva, lányok teljes sminkben. Az átlagéletkor nem több 27 évnél. Feltűnik, de nem érdekel. Csak akkor jut eszembe az egész, amikor a stúdiólátogatás után azt kérdi a kollégám, hogy nem ebédelünk-e. Mondom, igen, persze. Fogalmunk sincs, hol lesz az az ebéd, csak találomra nyitunk be egy raktárszerű épület ajtaján és egy pillanat alatt mindent értünk. A raktárban hatalmas kávéház üzemel. Minden asztalnál, minden sarokban a hatalmas szobanövények alatt a fotelekben, a pultnál emberek vannak. Mindenki iszonyúan fiatal: olvasnak, dolgoznak a számítógépeiken, halkan beszélgetnek. Állunk ott és mindent értünk: itt vagyunk New York szélein, egy rohamosan terebélyesedő és hidegülő városban, és a végeken, szinte a romok alatt egyszer csak elénk tárul a nagyvárosi népvándorlás eléggé lenyűgöző képe. Fiatalok tízezrei vonulnak ki a városból és vesznek át elnéptelenedő városrészeket. Nem nagyon csillogó itt az élet, de sokkal-sokkal valóságosabb, mint Manhattanben. Állunk itt az ajtóban és iszonyú jó kedvünk támad. Van remény. Esterházytól kölcsönözve: erről a reményről később majd bővebben is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!