A Közös Piac létrejöttekor hűvösen távolságtartó London pár év alatt rájött, hogy a volt brit gyarmatbirodalom sem kínál alternatívát a kialakuló európai integrációnak, ám a francia elnök még egy évtizedes várakozásra kényszerítette. Jól megérezve, ami a hetvenes években végre megvalósult csatlakozás ellenére mindmáig – e soros és sorsdöntő brüsszeli csúcson is – jellemzi a brit viszonyt az unió­hoz: a Downing Street mai, szintén konzervatív lakója is szeretne fél lábbal kint, fél lábbal benn lenni. Márpedig a német-francia (korábban: francia-német) tandem mind kevésbé teszi lehetővé a gyakran sikeres thatcheri kakaskodás folytatását.

S nemcsak azért, mert az euróválságban a csőd szakadékának szélén tántorgó uniós országoknak nincs alternatívájuk Berlin és Párizs szorosabb integrációt és fiskális ellenőrzést követelő programjával szemben, így London legfeljebb ordító egerekre támaszkodhat, hanem Cameron odahaza is kötéltáncot folytat a saját pártja euroszkeptikusai és a liberális koalíciós partnere elszánt Európa-pártisága között. Bármennyire ragaszkodott is a brit kormányfő a londoni City, e pénzügyi világközpontnak a frankfurti Európai Központi Bank amolyan ellensúlyának a szigorrezsimből való kihagyásáért, azt még Londonban is felismerik, hogy magának az EU-nak sincs már alternatív lehetősége: vagy egységesebben áll helyt a világgazdaság feltörekvő erőivel való versengésben, vagy euró és unió egyaránt széthullik. S e végzetes fejlemény ellen meg éppenséggel a csúcs előtt iderándult amerikai pénzügyminiszter lobbizott teljes erejével. EU-partnerei most egyszerűen megkerülik a vétózó kakast.

Ha Cameron kakaskodott, Orbán szélkakaskodott. S ha a brit azt olvashatta ki hazai lapjainak gúnyos megjegyzéseiből, hogy e furcsa pár magyar tagja emlékeztet az elefánttal együtt dübörgő egérre, amely mit sem ad hozzá „kettejük” gazdasági erejéhez, addig a budapesti kormányfő gyaníthatóan fordított figyelmeztetéseket hallhatott a hazánk meghatározó gazdasági partnerének számító németektől: csak nem akartok minket „lecserélni” a Közép-Európát komolyan soha sem vevő angolokra?! Orbán hajnaltól délutánig tartó rugalmas elszakadása az Ugocsa non coronat dacoskodástól a lelkendező jóváhagyásig remélhetően csak múló epizód lesz uniós történetünkben, bár a csúcstársak – és a hazai közönség – körében nyilván nem növelte sem az ő, sem az ország tekintélyét. S ekként persze uniós befolyását sem, amely az orbáni demokráciacsorbító belpolitika folytán amúgy is rohamosan csökken. Régi igazság, s Cameron nem az első brit kormányfő, akinek ezt be kell majd látnia, hogy az erőpolitikához legelébb is komoly erő szükségeltetik. Ahol pedig ennek teljesen híján vannak, ott megpróbálása egyenesen nevetséges.