Az István, a király egy magyar blockbuster. Az elmúlt harminc évben sokszor, sok helyütt adták elő, és mindig óriási siker volt: a közönség az előadókkal együtt énekelte az ismert slágereket. Én is üvöltöttem, hogy „nem kell olyan isten, aki mindent megbocsát”, Koppányra headbangeltünk a kilencvenes évek elején, amikor az Illés a csonka Népstadionban adta jubileumi koncertjét; ebből az alkalomból lenyomták a rockoperát is.
Zeneművészeti és történelemtudományi szempontból a mű vitatható, de az biztos, hogy egy-két jól elkapott népies rockszámmal megbízhatóan mesél néhány nemzeti és általános emberi kliséről. Vannak az újítók és a retrográdok, vannak a nyitottak és a bezárkózók, a kozmopoliták és a nemzetiek, a kormányzók és a harcosok, nem beszélve a politikus férfi és az apolitikus nő konvencionális szembeállításáról. A felsorolt közhelyek végtelenségig sorolhatók, épp olyan eredetiek, mint bármely hollywoodi tabló a történelemről, a politikáról és általában az emberi viszonyokról. Népszerűséget és pénzt csak a kellőképpen elkent, elnagyolt dráma hozhat: a történelmi részletek az akadémikusoknak, a pszichológiai realizmus pedig a lélekbúvároknak való. A nép olyan képletet igényel, amely csak álmaiban létezik. Az István, a király egy lendületes álom valamiről, amelynek szinte semmi köze sincsen a valósághoz. István idejében még nem létezett magyar nemzet, ezért minden, ami őt egy romantikus nemzeti héroszként akarja beállítani, leegyszerűsítés, amennyiben pedig ez egy művészeti produktum, akkor azt úgy hívjuk: giccs. Az István, a király egy giccs. Nem annak indult, azonban ma már semmiképpen nem tud más lenni ebben a végtelenül degenerált közéletben, amelyet mindenki kényszeresen megbékíteni akar. Szegény országunk kettészakadt, ezért kellenek azok a hősök, akik újra összefogják a MAGYART. Rosta Mária és Szörényi Levente jól érzik, hogyan kell maradandót alkotni: botránnyal. A botrányhoz meg mi kell? Egy nemzeti ünnep, és egy „nemzetietlen” rendező. Meglepte őket a bemutató utáni támadás? Aligha. Minden a tervek szerint halad. Botka László arany medáliont adományozott a harmincéves jubileum érintettjeinek. Az esemény maga volt a megbékélés, hiszen elismerően rázott kezet a „konzervatív”, a „liberális” és a „szocialista”. Pántlikának meg ott volt a rendező, aki ugyan nem jubilált, de kivette részét a jelentős eseményből. Mindenki jól járt, ügyesen kikevert médiaesemény volt: íme, a megvalósult KÖZÉP.
A támadásokról. Ugyan ki az, akit egyáltalán érdekel az István, a király? Leginkább azokat, akik a mai napig dúdolnak Illést, Omegát, vagy LGT-t. Kizárt dolog, hogy valaki képes legyen végighallgatni másfél óra dübörgést, ha csak nincs benne a lábában a hajdani boogie. Akik szeretik ezt a zenét, azok a szerzőket is szeretik, konkrétan tisztelik és becsülik Bródy János és Szörényi Levente munkásságát. Van mit tisztelni bennük: élő rocklegendák mindketten. Akik szeretik őket, a zenéjüket, a szövegüket, azok mennek el az előadásra, és azok valószínűleg akkor is szeretni fogják azt, ha Koltay rendezi, és akkor is, ha Alföldi viszi színre a művet. Hogy miben áll a kortárs forma? Ugyan kit érdekel? Lehet a kereszt neonból, akkor is csak kereszt marad. És az üzenet? Béküljünk meg! Tök jó, ezt csak szeretni lehet. Kinek nem tetszik ez? Azoknak, akik szerint elég már a nemzeti és kortárs giccsből, és azoknak, akik rühellik, ha egy „buzi” István királlyal foglalkozik, ha egy szabadelvű „szentségeket gyaláz”. Ez utóbbiak csinálnak botrányt. Azok, akiket egyszerűen zavar Alföldi általuk vélelmezett szexuális orientációja vagy az a módszer, ahogy alkot. Ők a HOMOFÓBOK. Vagy konzervatívok? (Fene sem tudja már.) Ők szeretnek anyázni, fenyegetőzni és sopánkodni. Ők azok, akik nem akarnak és nem is tudnak érteni, mert az állandó feszültségben nem jut energiájuk befogadni a létező világ összetettségét. Ők teszik Istvánná Alföldit, és öltik magukra Koppány gúnyáját ebben az egyenetlen színvonalú színjátékban, ami kinek kenyeret ad, kinek meg cirkuszt.
Vidnyánszky Attila, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója is megszólalt. Bár ne tette volna: ismét bebizonyította, hogy fogalma sincs a nyilvánosság szerepéről, hasznáról és törvényszerűségeiről. Megtehette volna, hogy elegánsan hallgat, és rábízza a kutyákra a vicsorgást. Nem bírta ki, ő maga akart lemenni kutyába. Nyilatkozata szerint ugyan csak tíz percet látott a műből, de az neki pont elég is volt. Ez még hagyján, egy gyakorlott szívsebésznek sem kell órákig ácsorognia egy műtétet végző kollégája mellett, hogy megállapítsa: az illető ért-e ahhoz, amit csinál, vagy sem. Igen ám, de itt nem szakmai, hanem világnézeti problémák merültek fel a nemzeti direktora szerint. Az a baj, hogy vannak, akik csak arról képesek beszélni, hogy mennyire trágya ez az ország. Ellenben ő, aki egy igazi színházi újító, kizárólag a jóról és a szépről beszél. A direktor (nincs egyedül ebben a szakmában) hiú, gőgös és legfőképpen buta. Hogyan vádolhatja meg Szörényiéket azzal, hogy ők nem a jót, a szépet akarják? Hát nem is beszélnek másról. Ezért is giccs az, amit létrehoztak. Alföldi ezt a giccset kicsit porolgatja, fényezgeti, de állományában nem idéz elő változást. Vidnyánszky lukra fut. Kinyilvánítja, hogy itt senki más nem beszélhet a nemzet felemelkedéséről, csak ő. Tehát nem csak Alföldi, de Szörényi, sőt Nemeskürty sem. Vidnyánszky akkora géniusz, hogy mellette senki más nem férhet el, csak ő maga. Ja, és az a néhány vicsorgó kutyapofa, aki körbeveszi őt.
A szerző színházi rendező, a Krétakör Színház alapítója
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!