A rendezvényszervezőit megalapozó írói munkásságuk sem volt hiábavaló. Átjött az üzenet, formálja a közeget. Tanúskodik erről a sok cizelláltan míves transzparens, hogyasszongya: nem leszünk mi gyarmat, továbbá az EU egyenlő Szovjetunió, meg, hogy Trianon után mit akar még itt Európa, világuralmi téboly, EUtanázia, valamint Bajnai egy spion, Simor meg csicska, ja, és persze minden meleg beteg. És hát a Viktor, akit szeretnek, majd megeszik, úgy.

Beleborzongtak ebbe a szeretetbe, aztán hazamentek. Volt, aki busszal, az úton, ami uniós forrás nélkül meg nem épült volna tán soha. Otthon aztán el lehet mesélni a gyereknek, milyen volt a tüntetés, adja csak tovább az iskolában, amit nemrég újítottak fel, uniós pénzből, miből másból. A gazda, kinek megélhetését ma már szinte teljes egészében az EU biztosítja, elmesélheti, hogy látta a Hősök teréről a műjégpályát. Szép lett, a költségek több mint hatvan százalékát fedezte európai pénz. Egyszer talán múzeumi negyed is lesz itt, már ha ad rá pénzt az unió, akkor.

De tudom, ez most nekik nem számít. Csak az a minden higgadt megfontolást felülíró szeretet, az. Kíváncsi lennék, e szeretet tárgya vajon örül-e az ő tömegének? Hiszen talán már a bőröndje is be van pakolva, Brüsszelbe készül ugyanis kedden. A gyarmatosítókhoz. Megy meghajolni, na, nem az érvek előtt, hanem az erőnek, miként mondta volt. Ki, miből ért, ugyebár. Erőt akart neki adni az ő tegnapi tömege, de azt hiszem, inkább gyengítette. Mert a transzparensekből áradó tanulság messzebbről is jól látszik: Orbán Viktor olyan választói közegre támaszkodik, amely nem tudja, nem akarja megérteni, hogy az Európai Uniónak pont a háta közepére kell Magyarország megregulázása, kifejezetten érdeke lenne egy, az európai többségbe is illeszkedő jobboldali kormány, amely ráadásul stabilan képes kormányozni ebben a még mindig instabil térségben. Ez a tömeg nem tudja, nem akarja megérteni, hogy ez az unió közös politikai eszményeken alapuló közösség, amelynek identitásához tartozik a joguralom és a demokrácia kiteljesítése. Nem akarja, nem tudja megérteni, hogy az unió nem Magyarországot támadja, hanem védekezik: saját identitását védi a magyar kormánytól.

Brüsszelben politikusok ülnek, ha eddig nem értették, most látják, kinek, minek is kell megfelelnie Magyarországon a miniszterelnöknek. És tudják Orbánról, mert ismerik jól: ő meg akar ennek felelni.

Csakhogy ennek a tömegnek megfelelni már nem lehet. Orbánnak sem fog menni. Az idei farsangon nem Rákóczi, hanem Görgey jelmeze az övé. Tudja már, hogy két választása maradt: vagy megállapodik, és annak fizeti meg a politikai árát, vagy államcsődbe taszítja az egész országot, és akkor azért biztosan megfizet. Úgy tűnt, eddig, megértette: meg kell állapodnia az unióval és a valutaalappal, adagolta is finoman az övéinek. Ám tegnap világossá vált, az övéi nem értették meg szavát.

Ők a harcos vezért szeretik, Rákóczit és nem Görgeyt. Most még, amikor hősük Európával elvekről és eszményekről vitázik, őnekik elég a saját személyes eszményük, a Viktoruk igazsága. Most még elég, hogy eltűntek az uniós zászlók mögüle, kiradírozta a képről a virtigli magyar gyerek.

De a hitelmegállapodás, aminek megkötésére Orbánt a maga alkotta csődveszély elkerülése kényszeríti, az már nem eszményekről fog szólni. Hanem sok fájdalmas lépésről. Vágásról, megszorításról, elbocsátásról. És ezzel szemben mindig lesz, aki fájdalommentes utat ígér. Mindig lesz Rákóczi. Orbánnak tudnia kell, nyolc évig játszotta a népszerű szerepet.

A tegnapi tömeg még azt hiszi, Orbán árulja a szívüknek oly kedves portékát, a melldüllesztő kurucos büszkeséget, a dölyfös harciasságot, a világmegváltás küldetéses hevületét. De az ma már máshol olcsóbban kapható. Egykor volt tömegéből úgy félmillióan már ott állnak sorba. Azoknál, akik nem elégszenek meg annyival, hogy kiradírozzák az uniós zászlókat a hivatalos képekről. Ők már fel is gyújtják azt.