Hogy érzi magát?

Vagyis Marton Kati. Magyarországi születésű amerikai tudósító, újságíró, író, humanitárius segítő, aki – történetesen – Richard Holbrooke egykori ENSZ-nagykövet, az USA volt demokrata külügyi államtitkárának felesége.
– Könyvbemutatóra érkezett szülővárosába, a hatodik könyve – a The Great Escape, azaz A nagy menekülés – magyarul is megjelent…
– A Corvina Kiadó adta ki Bart Dániel fordításában Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot címmel. Olyan magyar tudósokról, művészekről írtam, akik születésüktől kezdve haláluk pillanatáig büszkén vállalták magyarságukat, mindig a legnagyobb örömmel beszéltek anyanyelvükön, ám mindannyiuknak el kellett menniük, el kellett menekülniük szülőhazájukból, s el a vén Európából, kultúránk bölcsőjéből is. A fasizmus elől. Ezek az emberek, akiket minden tisztelet megillet: Teller Ede, André Kertész, Alexander Korda, Arthur Koestler, Neumann János, Kertész Mihály, azaz Michael Curtiz, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Friedmann Endre, akit a világ Robert Capaként ismer. Magyarként, értelmiségiként valahogy mindig, mindenütt a nevükbe, hírükbe ütköztem – ezért írtam meg sorsukat, amit nem száraz életrajznak szántam eszméletlenül sok jegyzetet „termelve”, hanem afféle „kalandregénynek”. Hiszen sorsuk nagy kaland. Az persze már más kérdés: kislányként az Újvilágban, amikor megtudták, hogy magyar vagyok, rögtön felvillanyozódtak, hogy „akkor biztos ismerem a Zsazsa Gábort!”… Meg kellett írnom, össze kellett fonnom az életüket, mert valamiképpen jeleznem kellett a világnak, Magyarországnak: azzal, hogy el kellett hagyniuk a hazájukat, nem ők lettek szegényebbek, hanem az ország és Európa. Ahogy a nemzet tragédiája az is, hogy ’56-ban kétszázezren elmentek, s az, hogy a magyarországi németeket elűzték… A szüleim is. Édesapám, Marton Endre – aki párbajtőrvívó is volt – és édesanyám, Marton Ilona újságíróként anno a Rajk-perről tudósítottak, később letartóztatták őket. Pár évesen én nyitottam ajtót az ÁVO-nak, amikor szüleimet elvitték. Mindszenty József bíboros prímás és a mi famíliánk volt az, akiket az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége a forradalom bukásakor befogadott. Egy szürke sztálinista Budapestet hagytam el, s egy gyönyörű nyitott világvárosba jövök „vendégségbe-haza”. A szüleim igazi demokraták és európaiak voltak: éppen ezért akarták a három gyermeküket a szabadságban, kint felnevelni. Endre öcsém Texasban művészettörténész, író, a nővérem, Júlia Marton-Lefevre a genfi székhelyű ENSZ Természetvédelmi Világszövetségének a főigazgatója. Sajnos a szüleink már nincsenek közöttünk, de édesapám az AP tudósítójaként még megélhette, hogy hazája kitüntette.
– 2006 decemberében ön is Köztársasági Érdemrendet vehetett át a washingtoni magyar főkonzultól. Gondolom, azt is szüleinek ajánlotta, mint a könyvét…
– Persze, hiszen mindent nekik, az elveiknek, a humoruknak köszönhetünk: mi voltunk, vagyunk az „életműveik”. Elizabeth lányom emberjogi szakembernek készül, Christopher, a fiam újságírónak:  őket is mindig az „őseim” szellemében próbáltam nevelni.
– Egy korábbi könyve – hamarosan szintén megjelenik magyarul – az amerikai elnökfeleségek befolyásáról, hatalmáról szól. Lehet, hogy nemsokára az amerikai elnökférjekről írhat?
– Hát tény, hogy izgalmas idők, történelmi választás előtt állunk, s az Államoknak rettentő nagy szüksége van a változásra, mert most nem az, amiért kétszáz éven át szerettük! Mindkét demokrata jelölt, Hillary Clinton és Barack Obama fantasztikus ember! Jómagam nem politizálok: egy családban elég egy hivatásos politikus. Olykor még sok is… Richard, a férjem annak idején, házasságkötésünkkor magyarul mondta ki az igent. A nemet nem tanítottam meg neki…

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!