… az a régi, nagyméretű ajtó ott volt a Hársfa utcában, felette szép,
nagy betűkkel „Művészbejáró”. Többedmagammal álldogáltunk ott – hasonló
korú, 12-14 éves srácok, kezünkben autogramkérő füzet. Ott álltunk
„hosszú, méla lesben”, bár ezt a versrészletet akkor még egyikünk sem
ismerte. Vártuk őket, a csodákat, a számunkra irigylésre méltókat, a
színészeket, hogy amíg odafirkantják a nevüket, egészen közelről
láthassuk őket, reflektorfény és színpad nélkül, érezzük az illatukat,
megcsodáljuk a ruhájukat, majd ájultan bámuljunk utánuk, amint eltűnnek
a művészbejáróban, amelyről azt feltételeztem, hogy egyenesen a
mennyországba vezet.
Aztán teltek-múltak az évek-évtizedek, és már magam is ki-be járhatok ezen a kapun, amely rengeteg örömmel, kínnal, izzadsággal, keserűséggel valóban a mennyet és a poklot, vagyis a színházat választja el a hétköznapok poklától. Az évek, az évtizedek teszik, hogy azokból az irigyelt csodákból, hála a sorsnak, kollégáim, sőt néha talán nem túlzás, barátaim is lettek. Persze ezen az egyszer fent, egyszer lent színészi pályán kevés a sírig tartó, őszinte barátság. Közös munkák, közös érdekek feszítik meg, vagy éppen lazítják a kapcsolatunkat. Egy-egy közös produkció, film, tévé, színdarab végén „majd hívjuk egymást, majd összejövünk” búcsúzkodások, mint egy vidám nyaralás után, és közben tudjuk, hogy ebből sem lesz semmi. No de azért itt is vannak kivételek.
Az évek, az évtizedek múlásával az a szőke, csillogó szemű autogramkérő kisfiú, aki én voltam, keserűen veszi tudomásul, hogy egyre többen távoznak az égi művészbejáró ajtaján, ahonnan egy lejátszott élet után már nem jönnek vissza. Nyílik-csukódik a kapu, de csak egy irányban.
Az „enyémek” közül már ott van bent, fent Márkus, Bilicsi, Feleky, Rodolfo, Rátonyi, Mensáros, Kazimir, Gregor, Hofi, és sorolhatnám.
És most belépett rajta Körmendi János, csak úgy, rá nem jellemző módon – slusszpoén nélkül…
Gálvölgyi János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!