Kína a divat ebben az évben, ehhez kétség sem fér. Az olimpia messze
túlmutat önmagán, várhatóan tovább élezi azt a kérdést, hogy a
posztmaói, az egypárti diktatúra jelmezébe bújtatott és felülről
szabályozott piacgazdaság lendülete meddig tart, alábbhagy-e vagy
kikezdi a jelmezt… Az immár kéthetes újesztendőt lehetne akár Kína
évének is nevezni, amire még nagyobb késztetést érezhetünk, ha
kinyitjuk a The Economist egyik friss számát: bizarr társítással a
hetilap Mao elnök munkamódszereit megfontolandónak ajánlja a XXI.
század menedzsereinek.
Legelébb is jól hangzó, hazug jelszót érdemes választani, aztán hozzá lehet látni a sajtó „kíméletlen manipulációjához”, majd – ha kell - föláldozhatók akár a barátok és kollégák is, s végül ne az eredményt tekintsék fontosnak, hanem az – aktivitást. Túl komolyan persze nem kell venni ezt a csúfondáros ajánlást, a hozzávetőlegesen 70 millió ember halálában közreműködő s a „kulturális forradalmat” a forrpontig hevítő kommunista vezér „munkareceptjére” a kapitalista menedzserek aligha áhítoznak. Azért ezzel a Kína évével csínján szeretnék bánni: bármekkora lesz is a „nagy ugrás” Pekingben, s bármennyire igaz is, hogy mérvadó világpolitikai kérdésről ma már szükségképpen kikérik az ázsiai óriás véleményét, adjunk esélyt más eseményeknek, amelyek ugyancsak fémjelezhetik ezt a legújabb 365 napos folyamot: nem mindegy a világpolitikának, hogy ki költözik a Fehér Házba, s bármi történjék, az a maga módján meglepetés, sőt szenzáció lehet; s közömbös-e, hogy Koszovó miként és mikor válik függetlenné? Az sem mindegy, hogy földrészünk integrációs folyamata miként halad tovább, életbe lép-e az alkotmánypótló lisszaboni szerződés, Horvátország és Szerbia közeledik-e Brüsszelhez?
Ahogy haladunk előre az időben, úgy szaporodik bennünk az emlékezés anyaga: ez az év – is – tág teret nyújt a visszapillantásra. Mit is említsek hamarjában? Negyven éve már, hogy a diáklázadások megrázták Franciaországot és annak is, hogy Csehszlovákia megszállása véget vetett az „emberarcú” szocia-lizmus minden reményének; ezt az ’56-os forradalmat követő brutális megtorlás is jelezte: fél évszázada már a gyalázatos kivégzéseknek, köztük Nagy Imre mártírhalálának. Tudunk-e
majd méltósággal emlékezni? Akad még kerek évforduló jócskán: a Rákosi-diktatúra kiépítésének előkészítését zárta le a két munkáspárt erőszakos egyesítése ’48 tavaszán, s novemberben egy évtized híján már száz éve lesz, hogy a compiègne-i erődben kötött fegyverszünet lezárta a tízmillió emberéletet követelő első világháborút; földrészünkön új időszámítás kezdődött, eltűnt a sokak által máig visszasírt birodalom, s romjain egy új Közép-Európa keletkezett, de a béke nem soká tartott. Örömből sem jutott sok, magyar földön különösen nem, mégis egy történelmi pillanatra - ennek éppen hetven éve az idén – fölsejlett a trianoni kiigazítás reménye. Márai az első bécsi döntés idején írta örvendező sorait, tudósításait az „örök Felvidékhez” kapcsolódó közös munkáról és új honfoglalásról. Áprilisban még nem volt a Pesti Hírlap kiküldött tudósítója, akkor csak a budai Krisztinavárosból írt a százéves grófról, Szepesföld uráról, akinek egyetlen vágya volt, hogy a rozsnyói temetőt megnézhesse – még egyszer. De az idősebb Csáky Gyulának ez már nem adatott meg, századik évében, még a nevezetes bécsi határozat előtt, elköszönt e földi léttől, tudván, hogy „nem az emberek igazítják az időt, hanem az idő igazítja az emberek sorsát.”Mint most Schengen a miénket, így kaphatunk kései gyógyírt a máig sajgó sebekre.
Martin József
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!