Félelmek félidőben

Teszem azt „kártékony idiótáknak” nevezni, amint a mi jobboldali közírónk fakad ki, s nála ez még szolid szidalmazásnak is mondható. Az amerikai konzervatívok tudják, hogy esztendő múltán, legnagyobb sajnálatukra, egykönnyen hívhatják elnöküknek Clintont vagy Obamát, s bizony az ő elnökük is lesz. A mi jobboldalunk hangadói azzal hergelik a saját táborukat, hogy a jelenlegi kormányt nem is kell a saját kormányuknak tekinteni, a legjobb lenne máris elzavarni. Ők maguk természetesen tisztában vannak vele, hogy egy uniós és atlanti tagországban ez nem megy, ám ettől még felelőtlenül szítják a jobboldali kedélyeket. A kereszténydemokrata pártelnök azzal zárja szombati interjúját, hogy amenynyiben a koalíció nem vonná le a „megfelelő konzekvenciákat” a népszavazás eredményéből, „akkor a népnek természetesen joga van arra, hogy erre rákényszerítse”. Itt stílszerűen, isteni beavatkozásra, véget ér az interjú, s így politikusunknak nem kell válaszolnia a „hogyan” kérdésre.
No, ez nem menne az óceán túloldalán, ez a folyamatos lebegtetés. A fekete elnökjelölt váratlan iowai győzelme – és legyőzhetetlenségének kis híján kialakult mítosza – csak arra volt jó, hogy őt és oly hatásos retorikáját elkezdjék ízekre szedni. Fő vetélytársának exelnök férje pedig a héten megjegyezte, hogy Obama „tündérmeséket” ad elő, amit – tessék figyelni! – komoly gorombaságként könyvelt el az amerikai sajtó. Bill Clinton ugyanis azt óhajtotta értésre adni, hogy a politikai pártharcok való világában mese, mese, meskete az a pártok fölé emelkedés, amely persze sokak (elsősorban a fiatalok) vágya. Nekünk legyen mondva ekkora gorombaság! De még inkább ránk férne a fentihez hasonló – fenyegetően dodonai – szövegek számonkérése.
S egyáltalán a szavak rehabilitálása. Értelmük visszaadása. Még akkor is, ha egyelőre beválni látszik a legutóbbi választási kampányban leszerepelt ellenzéki taktika: az állapotok drámai ócsárlása. Hogy egy tönkretett országban élünk, s tudatos kártevők kormányoznak. Szerintem ugyan ez legközelebb is visszaüthet, hasonlóan 2006 tavaszához, amikor minden nem elvakult embernek tudnia kellett, hogy nem élünk roszszabbul, mint négy esztendeje. Hiszen most is csak ahhoz képest romlott a helyzet és életszínvonal, amilyen volt az előző – szintén balliberális vezetésű – ciklusban. Ha pedig a mostaniból még mindig hátralévő bő két évben valóban javulnak azok a fránya mutatók, azt ugyan – szakértők állítják – még nem fogja igazán érezni is a lakosság, ám a kontraszt az ellenzéki katasztrófahangulattal megint kiáltó lehet (és legalábbis a koalíciótól elpártolt, elbizonytalanodott korábbi többségi szavazótábor bizakodásának visszatértét nyilván segíti a külvilági körök elismerésének megannyi jele: ez a menthetetlenül lecsúszó ország torzképét cáfolhatja).
A politikában talán fő veszély az önmegvalósító prófécia. Amikor a félelem megelőlegezi a bajt. A pánikhangulat a valódi vészhelyzetet. S önként belesétálni abba a csapdába, amelybe az ellenzéki katasztrófakeltés igyekszik a koalíciót és táborát belekergetni. Ellentéteket és kedélyeket szítva. S ezzel jószerivel lehetetlenné téve a higgadt önértékelést. Meg persze az elkerülhetetlen önkritikát is, amit éppen vészhelyzetekben szokás elhalasztani, hogy aztán már késő legyen rá. Mert ilyen helyzetekben az igazi veszedelem az önvizsgálat elhanyagolása és a baráti bírálat lehurrogása (ami aztán a politika törvényei szerint egyre kevésbé lesz baráti).  
Holott még csak tavaszelőn érünk a ciklus feléhez, s ha nem is bőven, de van idő a kikecmergésre és kiigazításra. Meg persze a meggondoltabb kormányzásra is. Bölcs döntés volt kihátrálni a kormányzati negyedből, de még jobb lett volna bele sem vágni. S ez korántsem a kishitűség felmagasztalása, hanem a realitások tudomásul vétele. Elég lett volna kicsit távolabb, a főváros pereméig tekinteni, a körgyűrű viszontagságaira vagy netán a bécsi metróépítési botrányokra, hogy felmérjék az ilyen nagyszabású programokra leselkedő veszélyeket. A megjósolható áldatlan vitákat, jogi csatákat, építési buktatókat. Ha egy kormány kényszerűségből akkora fákba vágja fejszéjét, mint a felbillent egyensúly helyreállítása, meg az egészségügy rendbetétele, tetézve az oktatási változtatásokkal, akkor nincs értelme aknamezőt is telepíteni a lába elé. Hosszú távú haszonért rövid távú kudarcokat „betervezni”.
Nem a presztízst kell menteni, hanem a helyzetet. Mondjuk azzal, hogy a koalíciós politikusok nem igazolják a koalícióra szórt rágalmakat. A kisebbik partner például nem viselkedik folyton kiokta-tóan, hanem megpróbálja gatyába rázni a rábízott tárcákat, amelyek rendre kalamajkákat produkálnak. Amikor az ellenzék folyvást „egyszázalékos pártról” harsog, akkor a nyilván fontos imázsteremtés sem menti az – amúgy alaptalan – diktáló pózt. Az egészségügyi reformtörvényről kötött kompromisszum önreklámozó, ám hamis beállítását, ami csak az ellene folytatott kampánynak segít. A liberális tábort aligha lehet látszatokkal lekenyerezni, viszont a szocialistát nem kellene felhergelni. A koalíciós egymásrautaltság soha nem volt ennyire kölcsönös.
Mert a felmérésektől és a kormányoldali pánikjelektől vérszemet kapott jobboldal szeretné, ha az ő próféciája megvalósulna, s valahogyan kikényszeríthetné az előre hozott választásokat. Az ő népszavazási kampánya csakis erről fog szólni, s talán nem kellene ebbe az utcájába sem belesétálni. Szórakoztató olvasmány látni propagandistáinak meg-megújuló erőfeszítését a ciklus lerövidítésének megindoklására, s az – alkotmányosan persze fel nem hatalmazott – államfő ehhez történő megnyerésére (kimondani is szörnyű: a jobboldal szélén némelyek eljutottak addig, hogy az évtizedeken át átkozott ENSZ-hez forduljanak panaszukkal). Holott a tetemes kormánytöbbséget csupán saját maga képes megrendíteni, s amíg megvan, az ellenzék a sajtot kiénekelni próbáló róka szerepére kárhoztatott (a brit Major-kormány a kilencvenes években a ciklusa öt esztendejéből négy és félben kisebbségben volt a felméréseken és többségben az alsóházban).
Ezt szeretné az ellenzék, tőle megérthetően, elvitatni egy sikeres népszavazással, amit az alkotmánybíróságnak pontosan emiatt nem lett volna szabad hagynia (elvben eztán minden választás vesztese eljátszhatja majd ugyanezt, lévén a referendum eredményességének a szavazótábor negyedében megállapított szintje). S mivel maguk a témák eleve a javára szólnak (fizess valamiért, ami eddig ingyenes volt), a koalíciónak tanácsosabb lenne a kutuzovi taktikát követnie: kitérni a csata elől. Közismert, hogy csak az igenre lehet sikerrel mozgósítani, mert a nemet mondók jó része egyszerűen otthon marad. Minél aktívabban kampányol a koalíció, annál jobb az ellenzéknek, amelynek 2006 tavaszi szavazótábora eleve meghaladja az eredményességi küszöböt. Jelképes sikerét, amire valójában áhítozik elsősorban a magas részvétel biztosíthatná. Hogyne, a kormányoldal feltűnő passzivitását tüstént megbélyegeznék, mint antidemokratikus attitűdöt, de ez egyfelől átlátszó (és önérdekű) fogás, másfelől már ezt a szidalmat is elkoptatták.
Ki időt nyer, életet nyer – a koalíciónak érdemes erre az alapelvre gondolnia, s nem statisztálnia ellenfelei szimbolikus csatáihoz. A népszavazás valójában egy ütközet, ha úgy tetszik, immár a sokadik a ciklusból, amelyet csakis maga a kormánytábor tud lerövidíteni. S hogy ne hatalmasodjon el rajta a pánik, két tovább mondást is figyelmébe ajánlanék. Harold Wilson szerint a politikában már egy hét is hosszú időnek számít, vagyis két és fél év akár az örökkévalóságnak is felfogható. De még inkább érdemes hallgatni Franklin Rooseveltre, aki nem egy virtuális válság, hanem igazi és drámai kellős közepén azzal öntött önbizalmat népébe, hogy „félni csak magától a félelemtől kell”. 

 

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!