Nyel­ve­lô

Dénes Endre szolnoki tanár levele kapcsán ezúttal a performatív kifejezésekkel foglalkozom. John Austin nyelvész 1962-ben írt How to Do Things with Words című munkájában figyelt fel először az úgynevezett performatív kifejezésekre. Ezek esetében a szó kimondása már egy az egyben a cselekvés elvégzése. Nem egy elképzelt vagy a valóságban létező dolgot ábrázol a beszélő, hanem azonnal cselekszik, amikor beszél, és a hangsor kimondásával meg is történik maga az aktus. Amikor azt mondja valaki, hogy Jó napot kívánok!, már rögtön jó napot is kíván. A nyelvileg végrehajtható cselekvéseket megvalósító kifejezéseket Austin performatív kifejezéseknek nevezte el. Ezekre a kifejezésekre általában jellemző, hogy értelmetlen feltenni a kérdést: igaz vagy hamis a nyilatkozat. Azzal ugyanis, hogy a beszélő kimondta a hangsort, már megtörtént maga a cselekvés. A köszönések közül például azok, amelyek általában egyes szám első vagy többes szám első személyben használhatók, performatív kifejezések. Ilyen pl. az Üdvözöllek!, Üdvözlöm!, Jó napot kívánok!, Jó napot kívánunk!, Jó reggelt kívánok!, Jó reggelt kívánunk!, Jó estét kívánok!, Jó estét kívánunk!, Köszöntelek! stb. Természetesen a kifejezések használata nem minden esetben performatív. Ha azt mondjuk „Jó napot kívánt az osztály”, akkor már egy múltban lejátszódott tényállásról van szó, amikor az igaz-hamis megkülönböztetés is alkalmazható.
Szinten performatív kifejezés az, ha valaki gratulál. Gratulálok – mondja, és közben meg is történik a cselekvés. Míg ha azt mondom, hogy olvasok, akkor a hangsor kimondása nem maga a cselekvés.
Továbbra is várom üzeneteiket a szerkesztőségbe, vagy az editor@mediacom.hu címre. A levelekre lehetőleg írják rá: „Nyelvelő”.

Kiss Róbert Richard

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!