Zsanett

Zsanett

Hetek óta várom, hogy megszólalnak végre ama kollégáim, akik tavasszal oly bőszen siettek prejudikálni, vagyis ítéletet mondani a Zsanett megerőszakolásával gyanúsított rendőrök felett. S legalább annyit mondanak, hogy "pardon". Hiszen micsoda dörgedelmeket lehetett olvasni, kivált jobboldali lapokban. Azok hasábjain persze képtelenek voltak ellenállni a csábításnak, hogy a kormányon is elverjék a port. Egy publicista egyenesen a nőket megerôszakoló szovjet katonák reinkarnációját látta az öt rendőrben, s neki már meg is érkezett (újra) a Vörös Hadsereg.

De a bulvártévék sem igazán tartották be a nyugati sajtó aranyszabályát: ott ugyanis sohasem mulasztják el minduntalan használni az "állítólag" változatait, merthogy csak a sértett állított valamit, amit a gyanúsítottak tagadtak. S hát megtanulhattuk volna, hogy a látszat gyakran csal, még akkor is, ha teli vagyunk a rendőrökre terhelő sztorikkal. Egyébként eleve nem volt "életszerű" a vád, s nehezen elképzelhető a felrótt tett. Hogy "valami" történt, az valószínű volt és maradt is, de aligha nemi erőszak, s – miként az ügyészség megállapította – ott biztos nem és úgy biztos nem. Mindenestre csak megerősödött a tanulság: nem szabad elhamarkodottan levonni következtetéseket. Akkor sem, s főleg akkor nem, ha beleillik kedvenc koncepciónkba. Angliában a halálbüntetés eltörléséhez nagyban hozzájárul az ötvenes-hatvanas évek szenzációs esete. Egy férj összeveszett feleségével, dühében elrohant az erdőbe pár órára, s mire hazatért, ott feküdt neje leszúrva. Alibije nem volt, ujjlenyomatai értelemszerűen mindenütt, a civakodást sem tagadta, a gyanú , majd a vád egyértelműnek tûnt, felkasztották végül. Fiatal férfi volt, szülei egy évtizeden át harcoltak ártatlansága bizonyításáért, mígnem kiderült: a nőnek volt egy szeretője, aki az alatt járt ott, amíg a férj az erődben kóbolt, ő is összeveszett a nővel és ő szúrta le.

Szóval, továbbra is várom prejudikáló kollégáim halk bocsánatkérését. Nem a rendőröktől, hanem a sajtóetika megsértése okán.