Elnököt választanak holnap (vagyis inkább a két hét múlva esedékes
második menetben) a szerbek, miközben Belgrádban szinte hallani a
koszovói bomba ketyegését. Ennek megfelelően – és a jelöltek láttán –
nyilvánvaló, hogy jóval többről van szó, mint pusztán egy államfő
megválasztásáról. Minden jel szerint az Európához közeledni kívánó
jelenlegi elnök Tadics és a radikális nacionalista Nikolics kerül a
második fordulóba, hasonlóan a 2004-es elnökválasztáshoz. Az immár
negyedszer elnökjelölt Nikolics amúgy annak a Seseljnek a strómanja a
radikálisok élén, aki pillanatnyilag a hágai nemzetközi törvényszék
előtt áll háborús bűneiért.


 Így igazán nem csoda, ha fenekedése szerint elnökként fegyverrel is meggátolná Koszovó függetlenségének albánok általi kikiáltását. Hozzá képest az „Európa és Koszovó” – tehát kompromisszumra áhítozó – jelszavával Tadics mérsékelt nacionalistának tekinthető. Európa-szerte remélt győzelme esetén is fogas kérdés azonban, hogyan sikerül Belgráddal lenyeletni – az immár szinte csak albánok által belakott, viszont a szerbek nemzeti bölcsőjének tekintett – Koszovó elszakadását.
Az Európai Unió lázasan lobbizik Tadics sikeréért, pénteken a kölcsönös vízummentességet is kilátásba helyezte a szerbeknek, s végre a csatlakozási utat is megnyitná számukra. Vagyis a koszovói tényekbe beletörődő Szerbiát Európa hajlandó lenne befogadni. Márpedig az ottani népességi viszonyok aligha teszik kétségessé az albán önállósági törekvés jogosságát, bár gyanúsan sok jel, főleg a szimbólumok megválasztása árulkodik az Albániához való csatlakozási szándékukról is. Meglehetősen ironikus fejlemény lenne, ha  a „szerb Trianon” véglegesítését és a milosevicsi Nagy-Szerbia ámokfutás tragikus végét rögvest a Nagy-Albánia megjelenése követné. Talán ez is magyarázza a koszovói függetlenség eltérő amerikai és európai kezelését.
Maguk mögött érezve a washingtoni támogatást, a koszovói albánok ultimátumokat adnak, ám – vezetőjük eheti brüsszeli útja is jelzi – szeretnék megkapni az uniós jóváhagyást is, mielőtt rászánnák magukat a kritikus lépésre, a függetlenség egyoldalú (tehát a szerbekkel való – alighanem reménytelen – megegyezés nélküli) kikiáltására. Az EU viszont, ha már képtelen rávenni alkura a feleket, legalább a szerbek megalázását szeretné elkerülni, vitathatatlanul helyeselhetően. Földrészünknek éppen elege volt a balkáni láncreakciókból az elmúlt évszázadban. Hogy aztán Tadicsnak miként sikerülhet elvágnia a belgrádi csomót, arról egyelőre éppúgy találgatni lehet, mint arról, hová sodródnának (megint egyszer) szerb szomszédaink (és sajnos az ottani magyarok), amennyiben mégis a vadnacionalista nyerne mához két hétre. Ebbe belegondolni sem merünk.

A. J. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!