A konzervativizmus gyermekbetegségei

Az öndefiníció keresése jól érezhető volt azon a minapi akadémiai konferencián is, melyen a hazai politikai és politológiai színpad számos szereplője vett részt. A „mi a konzervativizmus?”, illetve a „ki a konzervatív?” kérdések gyakorisága már önmagában jelezte, hogy kelet-közép-európai összejövetelen vagyunk, lévén ezek a dilemmák Európa napnyugati felén lényegesen ritkábban jelennek meg. Ott, a nyugati fertályon nincs ilyen vehemens önigazolási kényszer. Konzervatív vagyok, és kész. Minek ezt magyaráznom? Hát nem látszik?
Errefelé, mi tagadás, ez tényleg nem látszik. Már-már szinte természetes tehát, hogy a mai magyar konzervatívoknak sokszor és hosszan kell magyarázniuk saját krédójukat. Csak hát van itt egy (sőt nem is egy) bökkenő. A konzervativizmus általában ódzkodik a sarkos definícióktól, önképe sokkal inkább a politikai szándékokhoz való attitűdjén alapul, elvágólagos programok, melyekből aztán szigorú, minden körülmények között érvényes önképe is kibontakozhatna, nemigen jellemzik. Egyszóval Nyugaton nincs neki állandó késztetése a tükörbe nézésre, beéri azzal, hogy az időre és a hagyomány adta tapasztalatokra hivatkozik, idegenkedik az elméleti konstrukcióktól, s mindennél többre tartva a rendet, a folytonosságot. Navracsics Tibor, a konferencia egyik előadója nem véletlenül hangsúlyozta, hogy amíg a másik két nagy modern ideológia, a liberalizmus és a szocializmus a saját elméleti konstrukcióihoz igazítaná a társadalmat, addig a konzervatívok tudják, hogy a társadalom – lassan és organikus módon – legföljebb ha javítható, de korántsem tökéletesíthető. S ebben akár még egyet is érthetnénk a konzervatívokkal, miközben azért – a társadalomhoz hasonlóan – ez ügyben az előadó mondandója sem volt tökéletes. Mert a szocializmuson belül a szociáldemokrácia Bernstein óta éppen hogy látványosan szakított az elméleti konstrukciókhoz szabott társadalomformálással, ezt minden politológus hallgató tudja (vagy tudnia kellene). Ezt a tényt aztán a baloldali tradíción belül lehet így vagy úgy értékelni, lehet árulásnak vagy fejlődésnek minősíteni, de ettől a tény még tény marad. Navracsics Tibor csúsztatott (azt nem nagyon hiszem, hogy tévedett volna), amikor a szocializmust egyetemlegesen címkézte fel a világmegváltással. Vegyük úgy persze, hogy ekkor nem a politológus, hanem a politikus szólott belőle, szeme előtt nem az elemzés pontossága lebegett, hanem az aktuálpolitika.
S itt az a másik gyermekbetegség, amit a honi konzervatívoknak a mai napig sem sikerült kihordaniuk. Önképüknek lényegi eleme, hogy a konzervativizmus nálunk azért nem hömpölyöghet magához illő módon, szervesen és méltóságteljesen, mert gondolatfolyamát, tradícióit a „kommunizmus” hosszú évtizedekre megszakította. És ebben igazuk van, nincs mese – sok más egyébbel együtt! – 1948-tól kezdve valóban ezt is megszakította. (Noha azt, hogy az egykori magyar konzervativizmus korántsem hömpölygött  méltóságteljesen, nem árt, ha tudjuk.) A dilemma ettől azonban még dilemma marad: mihez kezdjen a folytonosságot, mint értéket valló világnézeti attitűd a majd félévszázados megszakítottsággal? Dobják ki az ablakon azokat az évtizedeket? De hiszen – jóllehet, tudom, minden hasonlat biceg – az angolok előbb lenyakaztatták a királyt, majd megerősítették a királyságot, azaz a folyamatosság kontra megszakítottság kezelésére akad azért néhány történelmi példa, mégpedig gyakorlati és nem teoretikus alapon. A mai magyar konzervatívok azonban, úgy tűnik, inkább a könnyebb ellenállás irányába mozdulnak el. Mindenekelőtt azért, mert az a gyűlölet, amit a „kommunizmus” iránt éreznek, sokuknál nem egyéb, mint körmönfont öngyűlölet. Politikai és szellemi gurujaik közül annak idején sokan beilleszkedtek a „kommunizmusba”, némelyiküket belülről is megérintette a világmegváltás illúziója (de mind elég hitelesen megjátszotta, hogy megérinti) és ezzel nincs is semmi baj, ha most nem kompenzálnák túl egykori bal lépésüket. Egyénileg persze érthető lélektani mechanizmus ez, ám a magyar konzervativizmus jelenére és jövőjére ez a sajátos – nyilvánvalóan generációs – múlt-értelmezés túlontúl rátelepedik. Ha én mai konzervatív fiatal lennék (ami több okból sem volna lehetséges) isten ’uccse megkaparnám kicsit a dolgok felszínét, s föltenném a kérdést: hogy is van ez? Nem azzal a célzattal persze, hogy mai elvtársaim közül mindenki egyenként vallja be, mikor lépett be a KISZ-be, mikor az MSZMP-be, s mit csinált ekkor meg akkor, hogy teljes szívből énekelte-e a kvantanamérát, vagy már akkoriban is a konzervatív klasszikusok sorai jártak-e a fejében. Hanem, hogy közösen töprengjünk azon, mindazok után, ami történt, miként lehet konzervativizmust művelni itt és most, a XXI. század elején, Közép-Kelet-Európában, Magyarországon. Ehhez persze gondolati súly és némi önirónia is kellene, s noha ez utóbbi gyakori konzervatív vonás, a mai magyar konzervatívokból egyelőre még mindkettő hiányzik.
Ehelyett ama meglehetősen egyszerű üzenetük bombázza a közéletet, hogy az, ami a mai magyar kapitalizmusban rossz, valamilyen módon az mindenképp a „mai komcsikhoz” kötődik. A komcsik és a liberálisok lényegé-ben egy tőről fakadnak, s az, hogy pillanatnyilag éppen melyikük van hatalmon azt a Globalizációban Érdekeltek Nagytanácsa (a GÉN) dönti el. Ergó, a mai konzervativizmus helyi lényege nem lehet más, mint az engesztelhetetlen antikommunizmus, s hogy ez utóbbi mi fán terem, azt a konzervatívok döntik el. Hogy aztán ez a világlátás törvényszerűen vezeti el őket a konzervativizmus szellemiségétől merőben idegen radikalizmusig (enyhébb esetben a radikális erők felhasználásáig), az már egyszeregy. Márpedig, akinek a szája habzik, az nem konzervatív. Ahol köpködnek, ott nem terem konzervativizmus.
Más kérdés, hogy a baloldal jelenlegi állapota miatt a „konzervatívok” ebben a mai, gyermekbetegségektől terhes állapotukban sem esélytelenek. Legalábbis ami a politikai hatalom megszerzését illeti.

Galló Béla 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!