Kína kínja

Ha Kissinger híres mondása szerint egy paranoiásnak is vannak valóságos ellenségei, akkor a burmai junta akár meg is nyugodhat, hiszen bármerre néz, csakis ellenségeket lát, odahaza és külföldön egyaránt. Még a kevés állítólagos barátja is csupán gazdasági haszonlesésből tartja vele a kapcsolatot. Ez a diktatúra egyfolytában sarokba van szorulva, kizárólag a fegyveres erőkre támaszkodhat, így nem csoda, ha nem látott más módot, mint a katonai erőszak bevetését a – lakosság által nyilvánvalóan támogatott – buddhista szerzetes tüntetők szétzavarására. Ami ugyanúgy egyre több halottat követel, mint 1988-ban, amikor háromezer áldozattal járt a rezsim megmentése.

De meddig lehet akár a világtól elzárva is rácáfolni a talleyrandi mondásra és szuronyokon ülni? A hetven körül járó burmai tábornokok persze aligha ismerik a két idézett diplomata nevét is, amint a külvilágra is gyanakodva, azt alig értve tekintenek. Miként a műveltebb burmaiakra is, kivált a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Csi asszonyra, akit jó okkal tartanak háziőrizetben másfél évtizede, hiszen a kilencvenes évek elején nyilvánvalóan megnyerte a próbaként engedett szabad választásokat. Akkor ez a junta is megtanulta a diktatúrák nagy igazságát: az engedmények és reformok a felbomláshoz vezetnek.

A Mianmarnak átnevezett, de ellenzéke által eredeti nevén emlegetett Burma Ne Win generális 1962-es hatalomátvétele óta nyögi a katonai uralmat, s amikor 1988-ban őt végre leléptették, a demokráciát követelő tüntetéseken egy új junta lett úrrá, természetesen erőszakkal. Annyi azonban ismét változhat, hogy miként akkor is, a békés megmozdulások hulláma után jönnek az új generálisok, folytatva Ne Win „burmai szocializmusának” tragikus lejtmenetét.

Az újabb burmai dráma azonban feladta a leckét a külvilágnak is. A nyugati demokratikus hatalmak természetesen minden tőlük telhetőt megtesznek, ami azonban nem sok, hiszen a ranguni rezsimmel alig állnak kapcsolatban. Vizsgázik viszont a juntát egy évtizede gazdasági tömörülésébe is befogadó Ázsia, s elsősorban két nagyhatalma, Kína és India, amelyek egymással vetélkedve adtak pénzt is, fegyvert is a burmai diktatúrának. Kivált Peking dilemmája kínos, hiszen – lévén a talán egyedül befolyással bíró – akár olimpiája bojkottját is kockáztathatja, ha túlságosan elfajulnának a burmai fejlemények és a külvilág végképp nem tekinthetne félre egy vérfürdő láttán. S ellentétben a ranguni generálisokkal, a pekingi vezetők aligha állhatnak ellent, éppen olimpiájuk előestéjén, a külvilági nyomásnak. Hiszen már azt is sokan kifogásolták, hogy a Nyugat túl könnyen beletörődött a kínai demokráciadeficitbe, még csak az hiányzik, hogy Peking cinkosa legyen a burmai terrorhullámnak.

A.J.