Vitéz uram és Major elvtárs a premieren

l Minden a „helyén van… A családi bútordarabok, emlékek. De hol a pianínó?
– Eladtam. Itt már csak foglalta a helyet, rég nem játszottam rajta, aztán levittem az Őrségbe. De hát háromnegyed évig bezárva? Egy pianínó?! Hát az a halála! Aztán egy kollégával – Nyári Zoltánnal –  felléptem egyszer, aki azt mondta, hogy neki nagyon kéne, lejött érte, megegyeztünk. Mondtam neki, hogy a tetején van egy repedés. Csodálkozott, mert a hangját persze nem befolyásolja az az „emlék”. Hát azt a hangszeren végigfutó „repedést” apukám nekem szánta! Vitéz Csernus Károly rabiátus ember volt, első világháborús kis agysérüléssel, s egy pillanat alatt tudott úgy indulatba jönni, amit aztán halálosan megbánt. Amikor tizenhárom évesen, pesterzsébeti polgári otthonunkban bejelentettem, hogy én bizony színésznő leszek, felkapta a fejszét és hozzám vágta. A reflexeim isteniek voltak – még ma is nagyon jók –, lebuktam a zongorám alá, s a fejsze a pianínóban landolt. Onnét, alulnézetből láttam, hogy az én magas szikár apám szinte összetöpörödik, reszketni kezd, a szeméből megindul a könny. Akkor én kikászálódtam, s azt mondtam: akkor is színésznő leszek! Soha többé nem került ez szóba közöttünk. Később már az öcséimet – hárman voltak, ketten, Zoltán és Gusztáv élnek is, Johannesburgban – én védtem meg egy-egy ütéstől, korbácstól, nádpálcától magamra vállalva minden csínytevésüket, mert engem soha többé nem bántott… 1979-ben, 84 éves korában halt meg, addig ott ült minden bemutatómon, a Pszychéén is, amelyből aztán ötszáz előadás lett. Sajnos anyám már nem élte meg …
l Mint ahogy a Vizsolyi Bibliáét sem.
– Azt már sajnos apám sem, ’82-ben mutattam be. Februárban lesz a Magyar Rádióban a felvétele: Bagdi Károly és Miklósi Ferenc kiadják CD-n. Az első saját versválogatásomat, Az élet él és élni akar címűt karácsony előtt adták ki, méghozzá a bőrgyógyászok kongresszusára –  minden megjelent megkapta tőlük, a szervezőktől ajándékba. Arany-balladák vannak rajta, Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi – ők már mind nem szerzői jogdíjasok, mert nem akartam költséget okozni a kiadónak. Zárómotívumnak pedig maradt Pál apostol szeretethimnusza Károli fordításában a Vizsolyi Bibliából. Ezek most is a Biblia-estemnek a záró mondatai, mert hát azt hiszem, ebben kellene hinnünk az életben. „…ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok…” Ezt Károli Gáspár 1589–90 között fordította le. A teljes Bibliát! Ez kész csoda! A modern, átdolgozott fordítás nem érdekel – mondtam is a színigazgatómnak, Iglódi Pistának. Én nem vagyok vallásos, bár volt egy bencés rektor nagybátyám, nekem ez az ember történetéről szól – nem az isteni kinyilatkoztatásról. Az ember legnagyobb művének tartom a Földön, s ezenkívül nekem ez a nyelv a magyar nyelv csodája. Hogy egy gönci prédikátor leül a XVI. században és másfél év alatt lefordítja…
l Hogy egyszer egy nagy magyar színésznő egy másik nagy magyar színésznőnek elmondja…
– Mezey Máriának, akitől rengeteget tanultam a Nemzetiben. Mária akkor már nagyon beteg volt, oxigénsátor alatt feküdt kint a budakeszi házában, alig kapott levegőt. Elmondtam neki. Ő egyébként nagyon vallásos, sőt több: hívő ember volt.
l Egy harmadik, szintúgy igen kulturált nagy magyar színésznő – aki szintén fordít –, Schubert Éva a minap azt találta mondani: nem jó irányba tart ez a világ, az általános műveltség nem érték, s már azon sem csodálkozna, ha nem Berzsenyi Dániel, hanem Kiszel Tünde lenne hamarosan érettségi tétel.
– Évát még gimnazista kora óta ismerem, hisz’ én a Veres Pálnéba, ő meg a nagyon közeli Angolkisasszonyokhoz járt. Sőt a tánciskolából is, ahová őt is, engem is a mamánk kísért. Ahol ott voltak a „piar” fiúk, a szintén közeli Piarista Gimnázium diákjai… Érdekes, hogy csak egyetlen-
egyszer, Szekszárdon, a Német Színházban játszottunk együtt, Örkény Macskajátékában ő volt – németül – Orbánné, én meg Giza … Éva szarkasztikus humorát jelzi az, amit mondott.  Meg a mi kis világunk állapotát, amelynek foszlányai azért mindenhová beszivárognak. Úgy érzem, valahogy „leszállt” minden. A nívó… Lehet, hogy ennek is be kell gyűrűznie egy ideig, aztán egyszer csak kiokádjuk majd magunkból. Nem én már, hanem az a generáció, amelyik most ezzel úgy megtelik, hogy elege lesz belőle. Nem a „bulvárból” – mert az, amit ma annak neveznek, minden, csak nem igazi bulvár. A mostani bulvárnak titulált valami csak primitív és alpári – szellem nélkül.
l Egy hagyományos” polgári családban miként lett olyanná, amilyen?
– Mert a mi famíliánkban kemény és határozott értékrend volt: a vitéz apám, a gyárigazgató nagyapám ateista volt, s baloldali – úgy mondanám, hogy a mai értelemben vett szociáldemokrata. Szóval a baloldaliság nem politika volt minálunk – hiszen párttag később soha senki sem volt –, hanem mérce, gondolkodásmód. Arra is, hogy az ember ne fogadjon el mindent előre csócsáltan, készen. Szabó Magda Ajtó című drámájában az őt alakító Moór Marianna azt kérdi: „Hát hogyan hasonlott meg maga ennyire Istennel?” Mire Emerencként a válaszom: „Én a háborúban igen megtapasztaltam Isten eredményes működését.”  Na most ebben minden benne van. Én is megtapasztaltam némely „eredményes működését”, mint mondjuk, amikor az első bombatámadáskor a három kisöcsémmel igyekeztem haza, lótetemek, holttestek mentén – köztük voltak a közeli, telitalálatot kapott óvoda újságpapírral letakart kicsinyei is… Aztán kaptam az aknaszilánkot a gerincem közepébe. Megvan ma is. Hát ezt fel tudom dolgozni? Meg mindent? Mindazt, ami történt? Úgy egy évtizede bejött az öltözőmbe egy úr azzal, hogy „Ön még fiatal, tegye el ezt a könyvet…” Akkor voltam 69, ő 85.… A könyvet, – az 1902-ben megjelent A szabadságharc vértanúit – azért hozta el nekem, mert benne van az apai dédapám: Csernus Emánuel Gömör vármegyei pénzügyi főtanácsos, akit Haynau pribékjei felakasztottak, mert Kossuthnak levelet csempészett, s aki kivégzése előtt feldobta a kalapját: „Mégis szép volt az élet!” Én ma nem teszek ki kokárdát – régen kitettem, de hát az régen volt.
Biztos, én is „csápolhatnék” habozás nélkül különböző rendezvényeken, hiszen annak idején, a hatvanas években engem belügyi utasításra letiltottak a színpadról, nem kaptam útlevelet – mert a kedvenc öcsém, Róbert Amerikában belépett a hadseregbe, s ott a titkosszolgálatnál dolgozott. A belügy tudta. Mi nem. Anyám és én úgy tudtuk: kamionsofőr. De én ezeket nem sérelemként hánytorgatom fel ujjal mutogatva az „átkosra”, hanem akkor is, most is tanultam, tanulok belőle. Major Tamás akkor parkolópályára rakott – raknia kellett – egyidőre. Aztán ő is hívott újra színpadra, amikor már elült a „zaj”… Zseniális művész volt. Úgy érzem, azóta sincsen olyan, a szó igazi értelmében európai színházunk, mint az akkori, az ő Nemzetije volt. Központi bizottsági tag volt – a politikát használta fel eszközül ahhoz, hogy SZÍNHÁZ-at csináljon. De senkitől nem követelt politikai szerepvállalást, nem érdekelte másnak a hovatartozása. Mások, Mészáros Ági, Garas Dezső, Bessenyei – csak játsszanak, vélekedett. Egyébként Major és apám, vitéz Csernus hasonlítottak egymáshoz. Küllemben és jellemben.… Amikor meglátták egymást, nemegyszer hallottam a dialógust: „Jó estét, vitéz uram, eljött a premierre? Jó estét, Major elvtárs, eljöttem!” Major anyja a színházi büfébe járt reggelizni a mise után: korán meggyónt, megáldozott a Rókus kápolnában, aztán betért a fiához, aki kezet csókolt neki, majd jobbról-balról arcon is. Volt egy stílusa. Ma ez a stílus hiányzik. Nem csak a színházakból.
l Naiva sosem volt…
– Mindig is karakterszerepeket akartam játszani: Tünde a Csongor és Tündében soha nem szerettem volna lenni, de Gobbi Hildától a Mirigyet egészen fiatalon elirigyeltem volna… Várkonyi Zoltánnál, aki a Tisztújítást rendezte meg, méghozzá – akkor ez nagyon nagy dolog, szinte reveláció volt- a politikai humort, a sosem beszélt „palócságot” is megpróbálhattam: a darabbeli férjemet Major játszotta, doktor Langyos ember- és állatorvost. Várkonyi és Major meghívták Aczél Györgyöt is, a párt későbbi mindenható kultúrpolitikusát, aki akkor jött fel Pécsről. Ő meg elhozta Kádárt „Mariska nénistől”. Hogy ők mit nevettek, azt nem tudom, de Aczél bejött az öltözőbe később és megköszönte. Nagy Ignácnak ezt a reformkori vígjátékát most Szinetár Miklós rendezte meg az Új Színházban.
l A szilencium alatt sem maradt csendben. Hogy fedezte fel az előadóestekben rejlő lehetőséget, a pódiumot?
– Csak vissza kellett egy kicsit mennem a diákkorom önképzőkörének Csernus Mariskájához… Hiszen megőrültem a versekért, a balladákért. A matematika érettségin is verset mondtam. Az igazgatónőm, dr. Haitsch Ilona odaszólt az elnöknek: „a Csernus most szavalni fog”. Közben elvette a tételemet – valamilyen differenciálszámítás volt –, azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. Mire elmondtam Adyt, ki volt dolgozva a példám, odanyújtotta az elnöknek– a  lányok meg hátul vihogtak. A Laodameia  Spitz Vera ötlete volt. Hiszen engem ’48-ban, azzal a családi „hinterlanddal „ fel sem vettek volna a színiakadémiára… Spitz Vera barátnőm, osztálytársam – Ligeti Györgynek, a nemrég elhunyt világhírű zeneszerzőnek a későbbi felesége, ma Bécsben pszichiáter – eszelte ki, hogy nyilvános előadás legyen! Ezután szerződtetett Egri István direktor, s Babitsné, aki megnézett, megjegyezte: ”Hogy örült volna Mihályom, ha ezt látja!” Aztán rá két évre csődbe ment a Pesti Színház, s a Nemzetibe kerültem.
l Az a régi Nemzeti még ott volt, ahol a 6-os megáll.
– A Blaha Lujza téren. Amely épületbe – mint azt Bessenyei Feri temetésén elmondtam – együtt léptem be vele 1950-ben, s ahol még állt és ketyegett az óra, ahol a padon Somlay és Makláry ültek. Mint már sokan elmondták, kiderült, nem kellett volna a színházat a metróépítés miatt felrobbantani – Hilda, Gobbi Hilda nagy utánajárós volt, s állítólag megvan az a magnófelvétel valahol, amelyen megkérdezett 12 mélyépítő mérnököt, akik közül tízen azt mondták: „Hozzá nem szabad nyúlni!”. Kettő állította, hogy fel kell robbantani, mert útban van. Na, kire hallgattak – Magyarországon vagyunk –, a kettőre! Csókolom… Így ’64-ben fel is robbantották. Most van ott kint egy „gyönyörűséges” új Nemzetink, meg az Erzsébet téren ül egy gödör. Most már Gödör: egy jó kis alternatív kulturális hely. De könyörgöm: ott lett volna a pályázott, megtervezett színház helye! Az új pedig? Hát ízlés dolga. Engem nem ilyen ízlésben neveltek. Egyébként hallhatatlan a színház. Két l-lel, nem eggyel. Kétszer voltam ott előadáson, a legjobb helyen ültem, de a mindmáig meglévő abszolút hallásommal nem hallottam, azt viszont láttam, hogy a páholyokban ülők hallanak, de nem látnak, kilógnak derékig, mindjárt fejre esnek…
l Játszani nem is játszott – örökös tag létére  – itt?
– Nemrég, amikor ötvenéves volt az Egyetemi Színpad, és Jordán Tamás – akkor még ő állt a Nemzeti élén – beszélgetéseket rendezett, én is mondtam verseket. Már azon csodálkoztam, hogy beerősítenek, mindenféle mikrofonnal. Hát akusztikailag ilyenre sikeredett. De kellett, nagyon kellett! Rendben van, lehet, sőt kell kijjebb tolni a várost, de így? Ezért? Hogy megmutassuk: nekünk csak azért is másutt kell? Ez a „bezzeg” ország! Sajnos. Amikor most felvették ezt a CD-t a versválogatásommal, többek közt Ady Föl-földobott kője is rajta van. Meghallgatván, a barátnőm, aki magyartanár a budapesti Osztrák Gimnáziumban,  azt mondta: „Az lehet, hogy téged ma nem érdekel a magyarságtudat, de ahogy ezt elmondtad, nekem bőgnöm kell”. Hát jó, akkor úgy látszik, hogy ezt másképp is ki lehet fejezni. Nem csak zászlólobogtatással, hisz’ a magyarság nem azon múlik, hogy mennyire verem a mellemet. Meg hát nem „köldöknézni” kellene, hanem valahova lépnünk végre – mondjuk Banán-alsóról esetleg Banán-felsőre, vagy kicsit még azon is túl. Ami pedig azt illeti: azért ha a politikusokat nézem, akkor azt kell mondanom, nekem Gyurcsány most mérhetetlenül rokonszenves. S még azt is megengedném magamnak, hogy szeretettel nézem olykor, mint a saját kölykömet – aki elköveti a maga összes hülye hibáját –, de amit akar, az ennek a szerencsétlen, széthúzó országnak itt Európa közepén nagyon fontos. Én ebben itt vén fejjel már nem igen tudok segíteni.
l Ősz haját, amióta az eszem tudom, vállalja.
– Hát hogyne. Meg a ráncaimat is. Mint Bajor Gizi és Mezey, akik azt mondták, ha valaki pedzette a plasztikai műtét lehetőségét, hogy a ráncaikat nem hagyják, nem adják. Azokban benne van az egész életük. Kezdődnek a ráncok! Hát na és?! Aztán meg folytatódnak! Számomra maga az irracionalitás egy ilyen műtét, hiszen ebben nincs megállás, az első után jön a többi. Sokan nem akarnak megöregedni, ettől nem tudnak, de nem is fognak tudni megöregedni, mert valami lidércnyomásos egyveleg jön létre a „fiatalságiparban”. De hát most ez a „trendi”! Valami mindig „trendi”. Ezzel is úgy van a mi kis világunk most, mint az értékeink degradálásával: valami kapaszkodó hiányzik. Sokaknál a humor, az önirónia is. Annak meg kell – kellene – jönnie az élettel. A durvaságnak meg el kellene tűnnie: jómagam egész életemben alig adtam pofont. Amikor húsvétkor, 15 évesen jóanyám elküldött gyónni-áldozni, hát én elmentem. Elmondtam a kis bűneimet, megkaptam a penitenciát, ott térdeltem. Aztán a plébános úr kijött utánam a gyóntatószékből, s a szoknyám alá nyúlt, úgy „mellyig”. Gyakorlata volt benne. Én viszont – gyakorlatlanul – úgy vágtam szájba abban a hatalmas erzsébeti templomban, hogy olyan vissz-
hangja volt, a szegény kis öregasszonyok fel is ugrottak a térdeplőikről, mert azt hitték bomba robbant…

Gündisch Mónika 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!