Akár jelzésértékűnek is minősíthetnénk, hogy miközben a honi súlyemelés a túlélésért, s annak részeként a még mindig hiányzó olimpiai kvóta megszerzéséért harcol, a sportág két neves alakja szinte egyidőben adta tudtul, hogy befejezi. A korábbi Európa-bajnok Tancsics László és a vb-érmes, olimpiai negyedik Varga Veronika levélben tudatta az MSSZ vezetésével, hogy visszavonul. Döntésük sajátosan szomorú körítésül szolgált ahhoz a beszélgetéshez, amelyet a VH folytatott Fehér Tamással, a Magyar Súlyemelő Szövetség elnökével, akitől azt tudakoltuk: hol tart ma súlyemelősportunk, szurkolhatunk-e magyar súlyemelőért Pekingben, milyen napi gondokkal kell megküzdeni hovatovább a puszta létért, és azt, hogy vajon fogja-e még valaki is erős embereink kezét?
– Az utóbbi esztendőkben akkor kerültünk a címlapokra, amikor az athéni események, illetve az azt követő év személyes botránytörténetei voltak előtérbe tolva, nemegyszer túldimenzionálva. 2005 októbere óta folyik a sportágat hazai és nemzetközi szinten újjáépítő, következetes, és bátran állíthatom, sikeres munka. Csendben, lépésről lépésre, botrányok nélkül dolgozunk, egyre inkább a fiatalok és a 2012-es londoni olimpia felé fordulva.
n De addig még előttünk Peking. Hogy áll a kvalifikáció?
– A 2006-os és 2007-es világbajnokság összevont kvalifikációs lehetősége után e pillanatban még nincs kvótánk. Athén utáni csapatunk relatíve rövid pályafutással és kevés tapasztalattal rendelkező fiatalokból áll, akik tehetségesek, lelkesek, de beérésük a következő olimpiai ciklusra várható. Ugyanakkor az áprilisi, olaszországi kvalifikációs Európa-bajnokságon újra kvótaszerzésért szállunk harcba. A férficsapatnak komoly az esélye, de a szebbik nem lehetőségeit sem adjuk fel, két teljes csapattal utazunk az Eb-re.
n És lesz magyar súlyemelő Pekingben?
– Természetesen igen, fel sem merül bennem, hogy nélkülünk rendezik meg az olimpiai versenyeket.
n Napokon belül Pekingbe utaznak, de még nem az ötkarikás játékokra.
– Így van, az olimpia szervezőbizottságától személyre szóló meghívást kaptunk az előolimpiai súlyemelőversenyre. Ádám Róbert 56 kg-os versenyzőnkkel megyek a kínai fővárosba, ahol exkluzív, világszínvonalú versenyt rendeznek. Ez minden olimpia előtt így történik, erről annak idején Sydneyben is meggyőződhettem. A presztízsértékű meghívás Ádám Robi versenyzői értékeinek elismerése mellett a magyar súlyemelés nemzetközi tekintélyének helyreállását is jelzi. Ez nem az én véleményem, ezt egyre inkább tapasztalom a világversenyeken és a nemzetközi fórumokon. Ehhez kevés használható nyelvtudással bíró, új sportvezetőket felmutatnunk, annál lényegesen több kell.
n Például?
– Legelső helyen a sportág tiltott teljesítményfokozóktól mentes környezetét említem. 2005-ben indított, folyamatos, doppingellenes tevékenységünket a magyar sportban példa értékűnek és követésre méltónak ítélték felsőbb szerveink. Számos, magas szintről jövő elismerést kaptunk, s az általunk követett gyakorlatot, a kidolgozott szabályokat több hazai sportág átvette. Elmondhatom, hogy ma a magyar súlyemelés minden egyes résztvevője természetes és egyetlen útnak tartja a tiszta felkészülést, és azt határon innen és túl magasra értékelik. Más kérdés, hogy sportágunk jelenét fiatal, nem- egyszer még juniorkorú versenyzők „jegyzik”. Az ő beérésük a következő olimpiászra várható, e pillanatban a Londonba vezető út félidejénél tartanak. Ne várjunk el tőlük olyan teljesítményt, ami egy egészséges, távlati felkészítési folyamatban később fog következni.
n Nyomasztó anyagi gondokról hallani.
– Sajnos a hírek igazak. A magyar súlyemelősport szinte teljes egészében az állami támogatásra van utalva. Ez nem volt másképp akkor sem, mikor nemzetközi szinten vezető nemzet voltunk. 2007-ben annak az összegnek a felével gazdálkodhattunk, mint amennyit a sportág 2003-ban, azaz az elmúlt olimpiát megelőző évben kapott. Tavaly, roppant szigorú és takarékos gazdálkodással túl tudtuk élni az évet. November végén jött a hidegzuhany: 2008-ra 30 százalékkal lecsökkentett költségvetési főösszeggel kell számolnunk!
n Ez a válasz az elmaradt kvótaszerzésre?
– A kvótaszerzés nem maradt el, ahogy utaltam rá, áprilisban újra ringbe lépünk. De ezzel nem csak mi vagyunk így. A menetközben 170 fősre áttervezett nemzeti olimpiai
csapat még közel sem alakult ki, úgy a felénél tartunk. Kérdezem én, anélkül, hogy bárhová mutogatnék: akkor az előbbi logika szerint egy sor sportágnál kellett volna költségvetést csökkenteni?
n Mi volt az önök „bűne”?
– Ezt én is nagyon szeretném tudni. Természetesen azonnal a döntés nyomába eredtünk, és számos tárgyalást lefolytattunk az illetékes sportvezetőkkel. Nehezen tudnám egy fő irány mentén összefoglalni az érveléseket. Volt olyan érv, hogy a mi kategóriánknak ennyi jut az elmúlt esztendő alapján. Ez csak félig fogadható el, mivel 2008 számunkra kvalifikációs és olimpiai év, azaz kiemelt feladataink vannak. Elmagyarázták számunkra, hogy a támogatások táblázatában rossz oszlopot értékelünk, bár én úgy gondolom, a legutolsó oszlop, a végösszeg az, ami számít, azt lehet végül elkölteni. Indok volt, hogy nem kaptunk extra támogatást az államtól, mint sok más sportág. Ez igaz, de hamar kiderült, hogy egy adott célfeladatra szóló – extra – összeg került felosztásra azok között, akik már kvalifikáltak, megkönnyítendő a közvetlen pekingi felkészülést.
n Bizalomvesztésről lehet szó?
- Hogyan is gondolhatnék erre, ha egyébként minden, érintett döntéshozó szimpátiájáról, bizalmáról és támogatásáról biztosít bennünket? Ha megveregetik a vállunkat, ha példaként állítanak bennünket a doppingellenes harcban, a szövetség működtetésében, az adminisztrá-ciós tevékenységben, és egyáltalán, a sportág talpra állításában.
n Ki döntött?
– A magyar sportfinanszírozásban az első és talán a leglényegibb szűrő a szakmai szűrő, azaz a MOB. A Magyar Olimpiai Bizottság terjeszti az állam, azaz az ÖTM Sport Szakállamtitkársága elé a finanszírozásai javaslatot, melyet az rendszerint nem kifogásol. Pekinghez közeledve egyre inkább olimpiai szemüvegen keresztül nézünk mindent, ez nem meglepő. Épp ezért érthetetlen és elfogadhatatlan számomra, hogy a kvalifikációs folyamatunk várhatóan sikeres befejezése előtt miért engedi el a kezünket a MOB? Az a szervezet, amellyel mintaszerű a kapcsolatunk, vagy legalábbis ez idáig annak gondoltam. Végig kell gondolnom a miérteket.
n És a szponzorok?
– A mai magyar sportszponzoráció roppant érdekes. Csak a kimondottan sikersportágak, és a látványsportágak azok, amelyek valóban üzleti alapon jutnak szponzori segítséghez. Mögöttük egy hatalmas űr tátong, melyben a hazai sportágak döntő többsége található. Itt a szponzori juttatások sokkal inkább személyes indíttatásúak, hiszen nagy valószínűséggel nem hoznak jelentős, forintosítható hasznot a szponzoroknak. Azaz adott sportág „két szép szemének” kedvéért nyúlnak a zsebükbe. A magyar súlyemelés évek óta egy olyan szponzort tudhat maga mögött, akire mindig számíthatunk: Elek István úrra, országunk monacói tiszteletbeli konzuljára, aki évek óta, jóban-rosszban kitart mellettünk, segítségéről csak az elismerés és a köszönet hangját tudok nyilatkozni. Őt dr. Aján Tamásnak, a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség (IWF) elnökének, a mai magyar sport legmagasabb rangú sportdiplomatájának „köszönhetjük”. Az ő révén került be Elek úr a sportág vérkeringésébe, és úgy gondolom, abban is komoly szerepe van, hogy a sok nehéz napot megélt magyar súlyemelés nem veszítette el szinte egyetlen, érdemi szponzorát.
n Csalódott?
– Ön nem lenne az? Nem ezt érdemli a sportág, amely fogcsikorgatva küzd, edzőink fillérekért dolgoznak és amely, higgye el, nem tipikus dolog a mai magyar sportban, két év alatt 40 százalékkal növelte versenyzői állományát, elsősorban az utánpótlás-korosztályokban! Ilyenre „ezer éve” nem volt példa. Igaz, ez még nem olimpiai kategória. Bármennyire is fontos az olimpia, számunkra legalább annyira fontos a felnövekvő nemzedék kinevelése és az életre, egészségre való nevelése! Hiszen ez a sport egyik nagy, ha nem a legnagyobb feladata. Többek között erre is „szerződtünk”. Az olimpia maga a csoda, és ebben nekünk is részünk lesz, de a magyar sportnak Peking után 5 perccel is léteznie kell, nevelni kell a fiatalokat. Mi ezt nem felejtjük egy pillanatra sem.
n Mi a megoldás?
– A pillanatnyi tűzoltás, azaz a drasztikus költségcsökkentés, „nadrágszíjhúzás” minden fronton. Adott esetben újra igénybe kell vennünk klubjaink hozzájárulását egy-egy emelő világversenyre való utaztatásához, csak az elengedhetetlen külföldi viadalokra utazunk, versenyzőink csak a szükséges időt töltik odakinn, és verseny után azonnal hazautaztatjuk őket. Elköltözünk a Magyar Sport Házában lévő, szép, de roppant drága irodánkból egy kisebb és olcsóbb irodába, főtitkárunk, saját felajánlása révén addig nem veszi fel fizetését, amíg nem jövünk egyenesbe, lesz olyan munkatársunk, akitől meg kell válnunk, lecsökkentjük eddig is alacsony működési költségeinket. Így, szakmai és működésbeli veszteségek árán, de talán túléljük 2008-at. Nincs időnk önsajnálatra, az élet robog tovább, feladataink vannak. (Jamzon)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!