Gyermeket nem lehet kirekeszteni a társadalomból

– Szó nincs olyan reformelképzelésről, amely szerint a gyerekek számára a börtön lenne a megoldás – így Gönczöl Katalin kriminológus, az igazságügyi és rendészeti miniszter főtanácsadója. – Nem a rács, nem a fokozott szigor alkalmazására törekszünk, hanem egy olyan büntető igazságszolgáltatási rendszer visszaállítására, amely Magyarországon 1908-tól hosszú évtizedekig létezett. Abban a fiatalkorúaknak volt önálló ügyészsége, bírósága és voltak büntetés-végrehajtási intézmények. Ennek eredményeképpen alakultak ki a javítóintézetek, amelyekből három – az aszódi, a rákospalotai és a debreceni – a mai napig is működik. Az intézet – miután a bíróság a gyermeket szembesítette tette erkölcsi következményeivel és felhívta a figyelmét a felelős viselkedésre – a korabeli pedagógia eszközeivel a munkás életre nevelte, iskolai oktatásban részesítette és elősegítették a becsületes életmód akkori szabályai-nak elsajátítását. Ebben a rendszerben 12 éves kortól lehetett vizsgálni a „büntethetőséget”. Ám a jogalkotó, a jogalkalmazó is elsősorban azon törte a fejét, hogyan vezesse be az erkölcsi szabályokat megsértő fiatalok kis csoportját a szabályokat betartó nagyobb csoportba. Integrációról, nevelésről és becsületes életmódról volt szó. Mi is azt szeretnénk a reformmal kifejezni, amit elődeink: a gyermekről nem szabad végső ítéletet alkotni, végleg lemondani és kirekeszteni őt a társadalomból.
Ha a kormány elfogadja ezt a koncepciót, akkor el kell kezdeni a deviáns fiatalokkal foglalkozó gyermekvédelmi szakemberekkel együtt a gondolkodást arról, hogy az iménti célok érdekében ki mit tehet, milyen életkortól és milyen intézménytípusban. Az ehhez kellő szakértelemben nincs hiány, de ma kevés az intézet és szegényes az ellátás. A feltételeket és az eszközök csatasorba állítását, például azt, hogy hogyan tud a jelző rendszer jobban működni a korai beavatkozás érdekében, együtt kell kitalálnunk. Ezektől is függ majd, hogy hol húzzuk meg a büntető felelősség lehetséges korhatárát. Az európai uniós rendszerben a korai beavatkozás áll előtérben. A büntethetőségi életkor a legtöbb uniós országban most 14-16 év, de vannak kivételek, például Skócia és Anglia, ahol 8-10 év, de ott is legtöbbször büntető fórum dönt arról, hogy milyen – többnyire a gyermekvédelem körébe tartozó – intézkedéseket alkalmazzanak. Azt gondolom, ha a kormány vállalja a reformot, akkor az Országgyűlés még idén tárgyalhat és dönthet a tervezetről. De a hatályba léptetéssel nem sietnék; a felkészülésre legalább két év kell, hogy az új rendszer kezdettől működőképes legyen.
Nem növekszik a gyermekbûnözés, a statisztikák szerint az elmúlt tíz évben 3500 körül ingadozott a 14 év alattiak által elkövetett bûncselekmények száma. Ám annak, hogy mégis így érezzük, oka van. Például beszélhetünk relatív emelkedésrôl, hisz’ közben a gyermekek száma csökkent – fejtegeti Radoszáv Miklós, a Fôvárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatóhelyettese. – Tény az is, hogy a személy elleni erôszakkal járó garázda esetek súlyossága nôtt. És felkapja az ilyen ügyeket a média, ami szintén azt az érzetet erôsíti: mind több bûnt követnek el a gyermekek. Az okok között az elsô a szegénység, a mélyszegénység. A második, hogy a családok szerepe csökken a nevelésben, mert a túlterhelt szülôk nem érnek rá a gyermekkel foglalkozni. A harmadik, hogy az iskola nevelô jellegûbôl oktatás- és eredményközpontúvá vált, szinte az egész világon; a rosszul teljesítôkkel kevésbé törődik és újabb kudarcokhoz juttatja ôket. S a negyedik a média szerepe; köztudott, hogy a magyar gyerekek töltik a legtöbb idôt a tévé elôtt, és ott azt látják: rengeteg problémára az erôszakos megoldás a rutinválasz. A reklámok is azt sulykolják: senki vagy, ha nem veszel méregdrága kocsit, és hülye vagy, ha nem veszel egy MP3-ast akciósan hétezerért… Szerzésre ösztökélik a gyermeket. Ha ezekbôl az okokból néhány „összejön”, akkor jó az esélye, hogy a gyerek elôször unalmában kezd lopni, azután már rendszeresen azért, hogy a többiekkel állja a versenyt.
Az egyik lehetséges válasz minderre az: elgondolkodunk, levigyük-e a büntethetôség korhatárát. Ám mivel a probléma összetett, ez egymagában aligha lenne jó felelet. Meddig kellene csökkenteni a korhatárt? Tíz évre? Hétre? Hatra? Mindig lesznek gyermekkorú elkövetôk, akik nem férnek bele az adott életkorba. Egy másik javaslat szerint vizsgálni kellene a gyermek érettségét, azt, mennyire képes felmérni tettei várható következményét. Például a román kisfiú esetében biztosan az derült volna ki: egy 3-4 éves gyermek szintjén állt, s a „szerzéssel” egy vágyát próbálta azonnal kielégíteni, és nem látta be, hogy mennyire rosszat tesz. A harmadik lehetséges megoldás azt vizsgálni, jóvá tudja-e tenni a gyermek, amit elkövetett vagy legalábbis képes-e enyhíteni az általa okozott kárt.
S hogy én mit tennék? Úgy vélem, a nevelés egyik alapja, hogy tett ne maradjon következmény nélkül. A gyermekkorú elkövetôt is szembesíteni kell cselekedete következményei-vel, és felelôsségre kell vonni. Ám ezen nem azt értem, hogy csukjuk börtönbe, zárjuk magas kerítés mögé évekig. A lényeg, hogy a gyermekek és fiatalkorúak önálló igazságügyi szervezete szinte azonnal tudna reagálni a súlyosabb cselekményekre, és nem két év múlva, mert ha egy gyermeknél néhány napon belül nincs következménye a tettének, akkor az már a megerôsítéssel egyenlô. S az eljárás önmagában is szankció – válasz arra, amit elkövetett. Ehhez nevelô jellegû intézkedések sorát lehet társítani. Csak a legsúlyosabb garázda, életellenes esetekben – ezek száma hazánkban évente száz alatti – tartom indokoltnak a javítóintézeti nevelést, az ezeket elkövetô gyermekeknek létrehozandó speciális intézetben. S azt a bíró mondaná ki, hogy ez az „ítélet” mennyi ideig tartson, és milyen szabályok mellett. Igazat adok a dévai gyermekvédô Böjthe Csaba szerzetesnek, aki szerint az Úristen nem termel selejtet. Nincs olyan gyermek, aki eleve gonosz, bûnözô lenne. A társadalom és a felnôttek vétke és felelôssége, ha egy gyermek eljut a bûnig.
Vekerdi Tamás pszichológus szerint is jó, ha külön rendszerben, kifejezetten erre felkészített szakemberek foglalkoznak a fiatalkorú és a gyermek „elkövetőkkel”, mert az ő ügyük nem azonos a felnőtt bűnözőkével. Amint az is: kezeljék rugalmasabban a korhatárt az intézkedések szempontjából. – Nem a büntethetőségi korhatár csökkentésére gondolok, hanem arra, milyen intézetekben is kellene elhelyezni a súlyos bűncselekményt elkövető gyermekeket. Ám a lényeg az, hogy a bűnözéshez vezető gyermekkori agresszió megelőzésének én a mainál sokkal nagyobb szerepet szánnék, mert nem elég kezelni a bajt. Csak a komplex megoldásban hiszek.
A gyerekek ma már nem széles falusi utcákon, udvarokban, erdőn-mezőn nőnek fel, hanem beszorítottan, zárt helyeken. A képernyő a testmozgást és a pszichikus tevékenységet is csökkenti. A játék és a mesehallgatás, az olvasás során belső képeket megjelenítve dolgozza fel a félelmeit, a dü-heit, a szorongásait a gyermek. Ha ez elmarad, ha csak a filmeket és a kész mintákat látja, elmarad a feldolgozás és a felduzzadt indulatok kirobbanhatnak belőle. A családok mindennapi tevékenysége sem a gyerek előtt zajlik, mint valaha, hanem anya és apa elmegy „dolgozóba”; zárt, idegen világok veszik körül. Az iskola sem befogadó, s nem a gyermekhez szabja önmagát, hanem tananyagot ad le, követel és osztályoz. Sokan mondják: a magyar iskolákat ma ítélkezési düh mozgatja. Visszaszorulóban vannak a mozgásos és a művészeti tevékenységek is, amelyek oldanák az agressziót, s maradt a verbális – szóbeli – követelményrendszer. Ám a gyermeki intelligencia sajátossága, hogy főleg cselekvésben tud megnyilvánulni. Bejön egy tehetséges gyermek az iskolába és harmadiktól, de legkésőbb ötödiktől a számára megközelíthetetlen, kezelhetetlen szóözön zúdul rá. Rossz jegyeket kap, de érzi, hogy jobb annál, mint amit az osztályzatai mutatnak. Dacba, renitenciába szorul – ez is fokozza az agressziót. A közös, kiscsoportos tevékenység ma még ritka, holott ez csökkentené a feszültséget, és alkalmazkodóbbá tenné őt. Nálunk csak néhol, elvétve használják a drámapedagógiát, noha köztudott: Angliában a ’60-as években a tömeges bevándorlást kísérő feszültségek kezelésére, az idegenekedés legyűrésére ez kiváló eszköz volt. Bevált és világszerte sokfelé alkalmazzák is. A reggeli beszélgetéseket már sok magyar iskolában bevezették és a tapasztalat az: óriási mértékben csökkentik a gyermekekben a feszültséget. S ha már bekövetkezett a baj, és elkövette „bűntettét” a gyermek, annak a kezelésére is vannak ismert és külföldön bevált formák. Kanadában például a gyermek elkövetők és áldozataik jól előkészített szembesítése – persze baráti környezetben – azt eredményezte, hogy a visszaeső gyermekkorú elkövetők aránya az első évben az eredeti 49 százalékról 5-re, a második évben pedig 3 százalék alá csökkent. Bőven van mit tanulnunk a saját múltunkból és a más országok gyakorlatából…

(vasvári)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!