Kommentár

Lapunk megjelenésekor már tudni lehet a szombati dél-karolinai demokrata előválasztás eredményét (a republikánusok egy héttel korábban tartották ebben az államban a magukét, McCain szenátor győzelmével). Minden előrejelzés szerint Obama nyert, elsősorban azért, mert Dél-Karolina demokrata kötődésű (vagyis a párt elnökjelöltjéről véleményt alkotó) szavazóinak nagyjából a fele fekete. S az afrikai-amerikaiak vagy hatvan százaléka készült rá szavazni, csupán negyedük Hillary Clintonra. Ha valóban így történt, akkor a dél-karolinai vesztes esélyei jócskán megnövekedtek a pártjelöltség elnyerésére (váratlan dél-karolinai győzelmével persze még inkább).
Ez nem elírás: eddig, mindjárt az Amerikát csodálatba ejtő iowai nyitánnyal, Obama attól számított újdonságnak, hogy – ellentétben korábbi fekete elnökjelöltekkel (például nyolcvanas években a majd tucatnyi előválasztást is megnyerő Jesse Jacksonnal) valóban át tudta lépni a „faji határt”: a színfehér Iowában is. Dél-Karolinában viszont bekövetkezett az, amit a szombati Washington Post „faji polarizálódásnak” nevezett: az ottani fehérek alig harmadának volt kedvező véleménye a fekete jelöltről. S ha ez a szavazási eredményben is tükröződött, akkor Obama valójában győztesen is vesztett: a nimbuszából.
Balszerencséjére a legügyesebb politikussal került szembe: Bill Clinonnal, aki – amint egykori guruja sejteni vélte – tudatosan „balhézott”, fakadt ki párszor és hagyta elnökjelölt feleségét félreérthető kijelentéseket tenni faji kérdésekben. Azokra persze Obama csapata ugrott, s Clintonék alighanem ezt is akarták: minden „faji vita” hatásában „feketítette” vetélytársukat, s számításuk szerint a hátra lévő előválasztásokon ez befolyásolni fog sok fehér szavazót. A demokrata párt vezetői nyugtalanok is lettek ennek láttán, nehogy a novemberi igazi elnökválasztásra az afrikai-amerikaiak elkámpicsorodjanak az első valóban esélyes jelöltjük ilyetén kiszorítását tapasztalva.
Bill Clinton azonban nem tart ettől, hiszen Obama feltűnéséig ő volt – a Nobel-díjas írónő, Toni Morrison szavaival – az „első fekete elnök”, akiért rajongtak az afrikai-amerikaiak (és akinek nejét idősebb nemzedékük ma is inkább támogatja). Aminthogy attól sem tart a mindenkinél ravaszabb exelnök, hogy a publicisták sora rótta meg, amiért „alászállt a kampányba” és túl vehemensen védelmezte feleségét. Mert ezt alighanem a nők fogják méltányolni, s köztudott, hogy annak idején is ők biztosították Billnek a többséget, ahogy most is Hillarynak. 1992-ben a New Hampshire-i előválasztáson Hillary mentette meg Billt, mert hűséges feleségként kiállt csélcsap férje mellett. Most Bill úgy viszonozza ezt, ahogyan egy férjnek illik, ha nejét támadják. Keddhez egy hétre, a február 5-i majd két tucat egyidejű előválasztáson kiderül, hogy ki számolt jobban: a közírók vagy a két Clinton. Eddig mindig ők bizonyultak a választók jobb ismerőinek, még a Monica-ügyben is.

A. J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!