Hogy érzi magát?

Ő az első “olimpiai bajnok”. A vagány Makány – aki nyert: a pekingi olimpiára készülő magyar csapat ruháit tervezte-tervezi. Aki divat- és színházi jelmeztervezőként, stílus- és öltözék-tanácsadóként, a Nara Szalon gazdájaként képes újjá, magabiztosabbá gyúrni a nők és férfiak egóját. Aki éppen egy évtizede fejezte be mesterképzős tanulmányait a Magyar Iparművészeti Egyetemen.
– Gratulálunk! Közbeszerzési eljárásban, a Roland Divatházzal nyerte el a magyar csapat fel- s remélhetőleg nem megruházását…
– Én is nagyon szurkolok nekik, érmeikért,  helyezéseikért, szeretem a sportot, a valódi emberi teljesítményt. S azt vettem észre, hogy a sportolók sokkal inkább elfogadják a hétköznapi emberek, vasárnapi kocasportolgatók sokkalta kevésbé kiizmolt – uram bocsá’ korán évgyűrűs testalkatát, mint mi magunk a sajátunkat, pedig talán meg sem érdemeljük ezt… Merthogy még mindig elég sokan megkérdőjelezik közülünk az élsportolók észbeli képességeit. Gondolom merő rosszul értelmezett “önvédelemből”, a szó legszorosabb értelmében vett “formai, alaki” okból. Egyébként a Magyar Olimpiai Bizottság nyílt közbeszerzési eljárásán három cég kilenc kollekcióval pályázott – jómagam két kollekcióval. S a második is én lettem! A mintakollekció már kész, s április 26-án, a vígszínházi fogadalomtételen, aztán június 23-án, az Olimpia napján a Duna-parti Olimpiák terén a sportolóink már ezeket a ruhadarabokat fogják viselni. Egyébként már terveztem sportolónak öltözéket: Szávay Ágnes teniszezőnek… Nagyon szeretem a virágokat, különösen a pipacsot: nos, a lányoknak lesz pipacsos ruhája, kendője, a fiúk pedig a bevonuláskor egy szál pipacsot tartnak majd a kezükben. A piros pipacs élénk, optimista, bátor – mint ahogy az élsportolók is azok. Van olyan csapat, amely nagyon látványosan, van amelyik nagyon népiesen van jelen az ünnepségeken. Számomra a pipacs jelenti ezt most, de a kollekció sportos, kényelmes, elegáns lesz, azaz lesz kosztüm és öltöny is benne természetesen.
– Nemrég hallottam egy kis családi történetét: a nagypapáját – kucsmája miatt – nem engedték be egy budapesti “elitétterembe”, igaz ez?
– De mennyire, hogy igaz! Ám ez még a demokratizmusáról közismert ’60-as években történt. Nagypapám a II. világháború előtt földbirtokos, aztán meg téeszparaszt volt, s feljött Pestre mérnökfiához – édesapámhoz. Be akartak ülni megvacsorázni, ám a kucsma nem volt “komilfó” – comme il faut – megfelelő, szokott, bevett. Szóval nem engedték be. Tényleg nem. Ő vállalta magát. Szerintem mindannyiunknak ezt kell tenni. S szerintem a divatban, a módiban éppen az a jó, hogy az ember lánya és fia minden különösebb kockáztatás nélkül úgy tud változtatni magán, hogy önmaga marad és mégis más lesz, méghozzá úgy, hogy nem rendül bele a világ. Az én öt és fél éves, óvodás Ilona lányom meglepő határozottsággal választ magának fodros ruhát és farmert az üzletben, érzi, megérzi, hogy mi a jó neki. Szerintem minannyiunknak bátrabban kellene a kelmékhez, ruhadarabokhoz, kiegészítőkhöz, s leginkább a színekhez nyúlni: mi már a művészeti szakközépiskolában is tudtuk, hogy itt és most szinte senki sem Barbie-baba vagy párja, Ken, s csak önbizalommal lehetünk önmagunk…

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!