Vitán felül

Hát persze, és kivált akkor, ha az épeszű tisztában van vele, hogy egy – bizonyosan rekordnézettségű – tévévitával nemcsak az újabb leszereplést kockáztatja, hanem annál sokkal többet: Gyurcsánynak netán sikerülne a többséggel elfogadtatnia a maga felfogását az őszödi beszédről. Hogy képes lenne valóban az ország színe előtt, az ellenzék által annyit emlegetett embereknek meg is magyarázni, mi ragadtatta retorikai túlzásokra. S ekként nemcsak magát újra hitelesíteni, hanem az ellene lankadatlanul – és nem eredménytelenül – folytatott hadjáratot hitelteleníteni. Még az is előfordulhatna, hogy azok az emberek a vita láttán feltennék a kérdést: mégis, ki itt a hazug valójában? Mert nehéz elképzelni egy ilyen csúcsvitát anélkül, hogy elő ne kerüljön a legutóbbi választási kampány is, az összes kölcsönös hazugsággal, amelyeket most újfent mérlegelni lehetne, s ebből korántsem biztosan jönne ki jobban az ellenzék csillagos eget ígérő vezére.
Stílszerűen, nem vitás, hogy ez Gyurcsány számára sokkal nagyobb, dupla vagy semmi tétet jelentene, mint Orbánnak, aki annyit bizonyosan képes nyújtani, amennyi – nem túl igényes – rajongói táborának elegendő. A kormányfőnek ugyanis elsősorban a saját táborát kellene újra megnyernie, szavahihetőségét annál visszaszereznie. Mert önmagát áltatja, ha azt hiszi, hogy a lehangoló közvélemény-kutatási eredmények nem elsősorban neki szólnak. Igazi csalódást ő okozott a választáson rá szavazóknak. Mert azt az átkozott őszödi beszédet nekik kellett volna elmondania, bármennyire elsődlegesnek tartotta is pártja felzárkóztatását maga mögé. Biztosra vehetjük, hogy a kényszerű megszorítások belökték volna a koalíciót abba a hullámvölgybe, amelyre amúgy Gyurcsány számított is, ámde az mélyebb attól lett, mert – a kormányfő által igazságbeszédnek vallott – őszödi önkritika nem megelőzte, hanem követte az emberek számára, ráadásul nem is önként.
Megint egyszer tapasztalhatjuk, mennyit árt a magyar demokráciának, hogy az ellenzék első számú vezetője nemcsak a parlamentet veszi semmibe, sőt próbálja – a kormányprogramot kikezdő népszavazással is – megkerülni, hanem a Nyugaton megszokott íratlan szabályokat is. Mindenekelőtt azt, hogy az emberek felelős döntéséhez igazi viták kellenek, a tévében is, de még inkább a parlamentben. A toryk Tony Blairt is hazuggá nyilvánították az iraki háború okán, de vezérük volt annyira, bizony, épeszű, hogy eszébe se jusson elmenekülni az alsóházi szócsaták elől. Cameron ott, az ország színe előtt és ellenfele riposztját is vállalva volt és maradt számon kérő, nem csupán a saját hívek gyülekezetében. Felmérni is nehéz, hogy mennyit vesztettünk, mi emberek, a hasonló, rendszeres szó- és érvpárbajok elmaradásával. Lamentálunk a parlament súlytalanná válásáról, ám már sajnos nem is gondolunk arra, mennyire fokozná a közéleti érdeklődést a kormányfő és az ellenzéki vezér (mindkettő kiemelkedő képességű politikus) ismétlődő összecsapása. A mai süketek párbeszéde helyett érdemi demokratikus dialógus. S ne jöjjenek az őszödi érvvel: Orbán már előtte is elbújt, azzal a nevetséges érvvel, hogy exkormányfő elődei, Horn és Boross is visszahúzódtak a bukás után. Csakhogy ők nem vezették többé pártjukat, Orbán viszont megmaradt az ellenzék vezérének, akinek a Gyurcsányra kimondott vendettája, a kivonulási cécóval valójában alibi.
Nincs ugyanis igazi mondanivalója a mindent tagadáson túl. Nem véletlen, hogy – nagyon ködös – programjával pártja csak nemrég állt elő: amit érdemben mondhatnának, populista taktikájuk indoklásaként, az kockázatos lenne a külvilág előtt, amely már régóta gyanakodva tekint erre az ellenzéki pártra (annak kormányzását sem feledve, hiszen a kancelláriák emlékezete hosszabb, mint a szavazóké). Sokat elárul, hogy a Fidesz „szociális népszavazásnak” becézi a három konkrét kormányintézkedés visszavonatását óhajtó referendumját. Ami voltaképpen úgy jelképes támadás a – konvergenciaprogramban előírt – megszorítások ellen, hogy azokkal persze nem mer frontálisan szembe menni (viszont minden elemével külön-külön igen). S a világért el nem árulná, milyen alternatívát kínálna! Az ugyanis csupán Orbán szónoklataiban hat összefüggő és nem zsákutcába kergető, tehát reális programnak, egymásnak ellentmondó tételeit legfeljebb retorikai fogásokkal lehet egyben tartani.
Ennyiben jogos is a szabad demokraták – valóban frontális ütközést vállaló – referendumi jelszava: népszavazás a szocializmusról. De egyúttal elárul valamit arról, hogyan küzdötte le magát a liberális párt húszról egyszázalékosra. Újsütetű elnöke vélhetően azt hiszi, a nagy többség is azt gondolja a szocializmus szót hallva, amit a liberális értelmiségiek, s csak a csúnyára emlékezik. Ha így volna, Gyurcsány el sem mondja őszödi beszédét, s annak liberális magasztalói sem kénytelenek azt védelmezni. Vajon mitől került a – liberálisokra a kelleténél többet hallgató – kormányfő bajba az elhamarkodottan vállalt sokfrontos harcával, ha nem azért, mert a társadalom számára „a szocializmus” korántsem volt fenekestül rossz (ma úgy van vele – és egybehangzó jobboldali-liberális csepülésével – a többség, mint egykor a pártállami korszak kapitalizmus képével: az halódott, ugye, de szép halála volt, most ez meghalt, ám nem is volt olyan borzalmas benne az élet). Az emberek többnyire nem absztrakt kategóriákban gondolkodnak. S ugyan miért játszik rá leplezetlenül – és felelőtlenül – az ellenzék nagyobbik pártja (a kisebbik, a konzervatív által is elítélve) a szocializmus iránti nosztalgiákra, ha nem azért, mert tisztában van vele: mennyire vonzóak azok, kivált megszorítások idején. A „szociális népszavazás” most megkapta a liberálisoktól hitelesítését, s ezt a taktikai hibát kizárólag az menthetné, ha a referendummal Orbán mégis felsülne, ahogyan az állampolgárságival is.
Ez azonban nem valószínű, még akkor sem, ha a jobboldalon természetesen csak a nemzeti szocialista gondolkodásúak vonzódnak a pártállami korszakhoz (ők persze fordított hatalmi viszonyokkal elképzelve). Az alkotmány sem véletlenül vette ki a költségvetési témákat a népszavazási lehetőségek közül, s ezen a Bihari-bíróság elképesztő engedékenysége sem változtat. Történelmi igazság, hogy az adót (vagy illetéket, tehát vizit-, meg tandíjat is) nem megszavaztatják, hanem kivetik. Csak naiv értelmiségiek képzelhetik, hogy a szavazók többségének fontosabbak az elvek, mint a pénztárcája: akik színházba sem járnak (például mert nem engedhetik meg maguknak), Brecht nélkül is tudják, hogy előbb a has jön, aztán a morál. S hát éppen attól nagy az alkotmánybírák vétke, hogy nemcsak a három kérdés egységét nem vették figyelembe, hanem a népszavazási küszöb alacsony voltát sem: ha az alatta van annak, amennyit az egyik nagy párt szavazatszerzésben már bizonyított, akkor nagy a csábítás ezt kihasználni. A választás vesztese hamar rájön, hogyan lehet kisebbségi pozícióból megfúrni a kormányprogramot. Most ráadásul a megszorítások miatt az ellenzék tűnik többséginek, s nemcsak Orbán, hanem a jobboldali tábor is vérszagot érez, tehát komoly politikai okot is lát elmenni. Bizony, kormány- (de legalább Gyurcsány-)buktatásban reménykedve, konzervatív kapitalizmuspártiak is a „szocializmusra” fognak szavazni, s ettől a liberális gúny aligha veszi el a kedvüket (különben is, annyi egykori pártállami karrierista nyüzsög a jobboldalon, akinek nem most fog lesülni a bőr a képéről, ha ráolvassák a szocializmust).
Talán mégis a rendszerváltás idején kellett volna megrendezni a „népszavazást a szocializmusról”. Akkor valóban nagyon sietett szabadulni tőle a többség, s most perdöntő érvként lehetne hivatkozni rá a „szociális népszavaztatók” ellenében. Tényleg, miért feledkeztek el róla?

 

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!