Jack Nicholson reméli, csak játszania kell a beteget

Kezdetben a Hanna-Barbera rajzfilmstúdió lótifutija volt, majd forgatókönyvíróként és rendezőként dolgozott, de csak kisebb szerepeket kapott. Már feladni készült színész álmait, amikor megkapta az alkoholista ügyvéd szerepét a Szelíd motorosokban. Legújabb filmjében, a nálunk márciustól látható A bakancslista című vígjátékban a szintén Oscar-díjas Morgan Freemannel játszik együtt. A két, szögesen eltérő világban élő férfit egymás mellé sodorja a gyógyíthatatlan rákbetegség. A két újdonsült barát elhatározza, hátralévő idejükben élni fognak, és nem a halálra várnak: megszöknek a kórházból, hogy valóra váltsák a kívánságlistájukon szereplő legőrültebb álmaikat. Jack Nicholson, aki áprilisban tölti a hetedik x-et, a Moviehole.net ausztrál filmes portálnak adott interjút.

l Egy, az elmúlásról szóló film készítésekor eszébe jut saját halandósága, vagy ilyenkor erre egyáltalán nem is gondol?
– Mikor ezt a filmet először vetítettük közönség előtt, az volt a véleményük, hogy ez a történet az életről szól. Az egyik dolog, amit nagyon szerettem ebben a filmben, hogy az ember közben elgondolkodik a saját halandóságán, akár tudatosan, akár önkéntelenül is teszi ezt. Az ismeretlentől való félelem erre késztet. Ezért inkább azt kérdeztem a nézőktől, hogy hatással volt-e rájuk a film. Mert annak ellenére, hogy ez végül is egy vígjáték, szerettük volna a közönséget egy kicsit elgondolkodtatni. Ezeket a dolgokat az ember leginkább saját magával beszéli meg, eddig nemigen láthattunk őket filmen. Pedig biztos vagyok benne, hogy mindannyian elgondolkoztunk már azon egy-egy temetésen, miként is képzeljük el a sajátunkat. Szeretnének-e például síremléknek egy olyan hatalmas, rózsaszínű szobrot, amilyenről egy időben én is álmodoztam. [kacag] Tudom, hogy ebből a szempontból én is csak olyan vagyok, mint mindenki más. Szóval, abból a feltételezésből indultam ki, hogy az emberek hasonló dolgokról gondolkozhatnak ilyenkor. És ha megpendítjük a megfelelő húrt, akkor pontosan ezt a hatást tudjuk kiváltani. Az első színjátszástanárom mondta, hogy színészként a feladatunk az, hogy felrázzuk az embereket, elindítsunk bennük valamit. Én pedig úgy gondoltam, erre ez a film különösen alkalmas.
l Volt a filmnek jó néhány olyan pillanata, például amikor leborotválta a haját, mikor az ember tudta, hogy ez most tényleg megtörténik. A film után azon töprengtem, vajon menynyi trükk volt a többi jelenetben, mondjuk az ejtőernyős részben.
– Ó, mi aztán úgy ugráltunk ki a gépből, mint a nikkelbolhák! Fantasztikus volt, ahogy minden félelmünktől megszabadulva szökelltünk a végtelenbe és a többi. [hahotázik] Ezt egyébként az új füllentő stratégiám. [nevet] Mikor annak idején az első interjúimat adtam, találkoztam a Vogue magazin szerkesztőjével, és panaszkodtam neki egy sort arról, amiről az interjúkkal kapcsolatban szokás. Ez a hölgy akkor azt mondta: „tudja Jack, nem szabad őszintének lennie!” Én meg értetlenkedtem, mire ezt válaszolta: „Úgy vélem, maga még rengeteg interjút fog adni. Ha mindig igazat mond, nagyon hamar unalmasnak fogja tartani az életét!”
l Önnek is van bakancslistája? Netán volt olyan a filmbéli listán, amit szívesen megtett volna?
– Nagyon szeretném látni a piramisokat. De a kedvenc pontom a listán a „megcsókolni a világ legszebb nőjét”. Csak azt nem tudom, hogy bírnám szusszal ezt a mennyiséget.
l Rob Reiner rendezőnek volt egy érdekes bókja, amikor azt mondta, hogy a különbség az Egy becsületbeli ügy és A bakancslista forgatása között az a tizenöt év élettapasztalat, ami önök mögött áll. Mit jelent önnek ez az élettapasztalat egy karakter megformálásánál?
– Tudja, ez megint egy lehetetlen kérdés. Én ugyanúgy közelítek meg minden szerepet, mert bárkit is játszunk, legyen nő, férfi vagy gyerek, nyolcvanöt százaléka a karakternek azonos a színésszel, és csak a fennmaradó tizenöt százalékot kell megtalálni, megragadni és eljátszani. Én így közelítem meg a szerepeimet a húszas éveim óta. Ennél a filmnél is leginkább belőlem építkezett a karakter, én pedig nem vagyok jó beteg. Sőt! Nem sokkal a film készítése előtt volt „szerencsém” megtapasztalni a kórházi életet, még ha semmi ahhoz foghatón nem is kellett átesnem, mint a filmbéli két fickónak. Erről eszembe jut egy másik kedvenc mondatom a filmből, amit pont egy olyan a fickó mond, aki egy kórházat vezet, hogy „tudja, én még sosem voltam beteg!” [nevet] Nos, ez sokat elárul. Amikor az ember először szembesül a ténnyel, hogy beteg, te jó ég! [nevet] Remélem, ezt mindig csak eljátszanom kell.
l Mennyire válogatós egy-egy szerep elvállalásában? És miként változott a szerepeihez való viszonya az elmúlt néhány évtizedben?
– Remélem, hogy most már eléggé válogatós vagyok. Egyszer egy barátom mondott valamit, amire mindig emlékezni fogok: „Az emberek nem értenek. Bárcsak egyszer meggondolnám magamat!” Tudja, úgy éreztem, ez nagyon találó rám is.
l Megválogatja, hogy mit vállal el?
– Abszolút. A feltételek változtak az évek során. Tudja, A tégla forgatása során számomra tiltott terepre tévedtem, az valahogy másnak tűnt, mint a többi filmem. A színészet- órákon azt tanuljuk, hogy a színész kitölti a teret. Ez a Zen. Sok tanórát kell végigülnöd, mire eljutsz arra a szintre, hogy megérted, miről is van szó, de ez egyben jó ok arra, hogy változz. A tégla forgatása alatt ez szaladt át az agyamon, mint ahogy sokszor sok egyéb átszalad. Aztán arra gondoltam, valójában ez az én terem. Nem azért osztották rám a szerepet, mert én voltam a legalkalmasabb rá, hanem azért, hogy jól feltupírozzam az alapanyagot, megspékeljem és behozzam a nézőket a moziba. Tudja, ez az, amire egy színésznek sosem szabad gondolnia. Nem mondhatom azt, hogy „na, most aztán csinálok egy sikerfilmet!” Ha erre gondolsz, véged. De ha egyszer már befészkelte magát egy ilyen tiltott gondolat az ember agyába, nehezen lehet azt kitörölni onnan. Szóval, inkább hagytam, hogy sodorjon az ár. Általában mindent megteszek, hogy ezt a gondolatot elhessegessem minél előbb, de ezúttal nem tettem. Hiszen ha rengeteg filmet forgat az ember, szeretné, ha különböznének egymástól, és el kell fogadni a tényeket is. Sokszor mondogattam magamnak, nem, ez nem így megy. Bárki lehet jó egyszer, kétszer, ha kicsit tehetséges. De ha színészként el tudsz vonatkoztatni Morgan Freemantől, vagy Jack Nicholsontól, az már a profi szint. Fel kell függesszük arra az időre a személyiségünket, mindent, amit magunkról képzelünk, és egy új történetben újra ki kell találnunk önmagunkat. Valójában ez a mi dolgunk, hogy úgy mondjam, az életművünknek ezen a pontján.
l Mi lesz a következő munkája?
– Még nem tudom, az lehetőségeim alapján döntök az ajánlatokról. Ha minden igaz, most pihenés következik. Amikor először a nyugdíjra gondoltam, megkérdeztem az ötvenes éveiben járó Richard Burtont, mennyi szabadságot vett ki eddig, tudván, hogy tizenöt éves kora óta a pályán van. Azt válaszolta, hogy két hónapot. Nos, nagyjából és is ennyit, de megszakításokkal.
l Volt olyan szerepe, melybe szeretne újra belebújni?
– Azon morfondíroztam, milyen lenne egy filmet csinálni három régi szerepemmel, melynek nem dőlt el a sorsa a filmben. Az egyik Billy Buddusky. Ő azért is jutott eszembe, mert megírták Az utolsó szolgálat folytatását. A legtöbb film abban az időben egyszer csak véget ért. De mivel mind különféle korszakokat jelölt, kirajzolódna belőlük egy színész életének trilógiája. Akárcsak egy irodalmi hasonlat. Mi történhetett Bobbyval az Öt könnyű darabból? Vajon elment Európába és tovább zongorázott? Talán letelepedett ott? Az ő személye nagyon jellemző volt Amerikára abban az időben. Ugyanez igaz az Az utolsó szolgálat katonájára. Nekem ez az érdekfeszítő a folytatásokban. És milliónyi ötletem van! [nevet]

Fordította: Kántor Zsána

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!