Befejezetlen nemzetek

 A vállalkozásnak történelmünk csapdahelyzeteitől súlyosbított gondjait többen ecsetelték, s pozsonyi vendégünk egy ponton azt találta mondani, hogy északi szomszédunknak előbb önmagával kell egyezségre jutnia, aztán lesz majd közös tankönyv. Néhány nap elteltével olyan hírek érkeztek Pozsonyból, amelyek szerint a kulturális tárca gazdája és a miniszterelnök-helyettes alaposan összekülönbözött a kiadandó könyv dolgában. A Népszabadság pozsonyi tudósítója szerint Mikoláj miniszter, aki a szlovák nacionalisták jelöltjeként kapta meg a tárca irányítását, kétségbe vonta, hogy egy tankönyvben többféle vélemény is helyet kaphat. Márpedig e nélkül aligha gondolhatunk bármilyen közös kiadványra, hiszen a laikus is tudja, hogy az álláspontok történelmünk kulcskérdéseiről olykor nagyon is eltérnek. A szakemberek a vitát nyilvánvalóan folytatják, s a legkevesebb, amit el lehet mondani, hogy nem várhatók könnyű egyezségek.
A Budapesten járt szlovák képviselő, akinek pártja most ellenzékben van, találóan mondta, hogy a mai pozsonyi koalíció okán Fico kormányfő Smer pártja a Szlovák Nemzeti Párt „túsza”. Következik ebből, hogy magyar–szlovák síkon gyors megállapodásokra nem nagyon számíthatunk, bár a problémák talán mégsem „örök érvényűek”, mint vendégünk mondta. Azzal viszont messzemenően egyet lehet érteni, amiként a kereszténydemokrata politikus a fő célt megfogalmazta; ez pedig nem más, mint az, hogy szlovákok és magyarok egyenrangúnak érezhessék magukat Szlovákiában. Tovább fűzve vendégünk gondolatmenetét, az a nagy kérdés, hogy beleesünk-e újra és újra a történelem csapdáiba, ahogyan ez szinte folyamatosan történik – legutóbb a Benes-dekrétumok szerencsétlen pozsonyi parlamenti megerősítésekor –, avagy az uniós kereteket is fölhasználva, fantáziával és nagyvonalúsággal megpróbálunk nagyobb figyelmet fordítani egymásra utaltságunkra. A szlovák kereszténydemokraták inkább az euroszkeptikusok közé tartoznak, magam csak annyiban osztom ezt a nézetet, hogy az európai integrációs folyamat nem automatikusan enyhíti ezeket a gondokat, Brüsszelben sem Budapest, sem Pozsony helyett nem találják meg az együttműködés felé vezető utakat. Márpedig erre vagyunk ítélve: ahogyan a második világháború után a németek és a franciák is zárójelbe tudták tenni száz esztendő három gyilkos háborúját, s amiként a közelmúltban – igaz vagy három évtizedes tárgyalás után – az egykori ősellenségek, az angolokhoz húzó unionisták és a függetlenségpárti katolikus nacionalisták ki tudtak egyezni Észak-Írországban, úgy a magyar–szlovák történelmi kompromisszum sem tolódhat a beláthatatlan messzeségű jövőbe.
Például azért sem, mert akadnak olyan súlyos dilemmák, amelyek nyomasztóan nehezednek mindkét államra, még ha ez nem föltétlenül tudatosul is bennük, bennünk. A széttöredezett, sokszor csak partikuláris érdekekre figyelő és olykor belső kohéziós erejét elveszíteni látszó magyar társadalomban az ilyenek közé sorolom a roma népességgel összefüggő dilemmákat, ezeket északi szomszédunkban is jól ismerik. Hosszú idő után biztató jelnek fogható föl, hogy az Európai Parlamentben a különböző pártokhoz tartozó képviselők közös határozatot  tudtak elfogadni, de több mint kétséges, hogy ez elegendő-e a lassan az egymilliót közelítő magyarországi roma népesség gondjainak enyhítéséhez. Olykor az a benyomásom, idehaza nem veszünk tudomást arról, hogy a több százezer munkanélküli, az elképesztő nyomorban tengődő tömegek miatt egy vulkán tetején ülünk. Mert bármikor kitörhet az erőszak, hiszen a mélyben fortyogó és olykor teljesen ellenőrizetlen indulatok kirobbanását már jó néhányszor megtapasztalhattuk. Annál is inkább, mivel a tényleges javulást több tényező hátráltatja: mindenekelőtt a gazdasági helyzet, amelyet az itthon elkövetett hibák mellett megterhelnek a világgazdasági bizonytalanságok és az emelkedő energiaárak; mindjárt a második helyen a túlburjánzó pártosságot említeném, amely persze a roma politikusok világát ugyanúgy áthatja, mint a magyar politikai elitet. E hasábokon nem szoktam véka alá rejteni, hogy ez utóbbiról – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – nincs túl jó véleményem, mert a többséget szűk látókörűnek, inkább be- és elzárkózónak, fantázianélkülinek és önzőnek, a maga és pártja érdekét a nemzet szempontjai elé helyezőnek gondolom. Most azonban nem elsősorban róluk van szó, hanem rólunk, vagyis magáról a társadalomról, ha tetszik a polgárokról. Csaknem két évtizeddel a rendszerváltozás után nincs elég ereje a civil világnak, nincs elég képessége ahhoz, hogy a „jó erkölcs” nevében, amely – ha még emlékszünk rá – „minden ország támasza s talpköve”, nagy fontosságú ügyekben egyértelműen kiálljon. Inkább elmerengünk, kibúvókat keresünk, másokat hibáztatunk és csendben maradunk. Roma ügyben ezt a tétovaságot erősíti a megosztottságokon túlmenően, hogy a politikai megnyilatkozások némelyike elszakad a valóságtól, s olyan benyomást kelt, hogy a kellemes klímájú irodákból nem látni el a nyomorvidékeken naponként fenyegető erőszakig. Másképpen: a szegregáció zsákutcájáról mondottak csak akkor hangozhatnak őszintének, ha nem tagadjuk el és le az integráció gondjait, olykor kínjait.
Úgy gondolom, hogy a civil világnak ez a viszonylagos erőtlensége más téren is meglátszik a politikán. A roma ügyektől nem teljesen elválaszthatóan jelentek meg a szélsőjobboldali, egykori nyilas formációkra nyíltan utaló alakulatok, élükön a Magyar Gárdával. A magyar politikai elit – eltérő intenzitással, nem mindig egyforma szóhasználattal, de – elítélte őket, megvetve a nyíltan vagy burkoltan ó- és újnáci eszméket. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a baloldalon és a liberálisok között olykor túl nagy vehemenciá-
val követelnek elhatárolódást a jobboldaltól, azt a benyomást keltve, hogy csak egyféle szóhasználatú tiltakozást fogadnak el, s ez még akkor is így van, ha olykor a jobbszárnyon akadnak olyanok, akik kétséget hagynak a tekintetben, valóban őszintén gondolják-e, amit – mondanak. De itt és most nem erre helyezném a hangsúlyt, hanem arra, hogy a magyarországi civil világnak a hangja megint csak meglehetősen erőtlen, amikor a faji megkülönböztetés ellen kell szót emelni. Prága érseke a közelmúltban mutatott példát arra, hogy a régi nácik mai szellemi rokonaival miként kell elbánni, a német politika pedig jóformán hetenként mutat példát a határozott és teljesen egyértelmű fellépésre az antiszemita és egyéb uszítók ellen. Aligha tudnának így tenni, ha nem éreznék magukon a közvélekedés súlyát, a társadalom elsöprő többségének helyeslő támogatását. A civil világnak ez az erőteljes háttérnyomása hiányzik nálunk, nem pedig az, amit némely magyar értelmiség követel például az államfőtől, hogy egymaga teremtsen rendet, ha „ablaka” alatt ott masíroznak a fekete bakancsosok. Valószínűleg többre lehetne menni, ha a politikai elit ezekben a kérdésekben sok civil szervezettel, s kivált az egyházakkal intenzívebb kapcsolatokat keresne. Az pedig, hogy ez a „háttérnyomás” miért gyenge nálunk, bizonyára sok okra vezethető vissza, talán arra is, hogy a polgárosodási folyamat a maga teljességében még nem zárult le.
Befejezetlenek lennénk mi itt, Közép-Európában? Még az államalkotás folyamata sem fejeződött be, hiszen többé-kevésbé függetlenül a mai szerbiai választások kimenetelétől a koszovói függetlenség kikiáltásával nemsokára új államot üdvözölhetünk a Balkánon. Befejezetlen nemzetek? Hát persze. Igaz, hogy ezt a kifejezést a közelmúltban John McCain a republikánusok egyik – s eltörő - elnökjelöltje használta az amerikai választási küzdelemben. Ő azonban saját hazájára értette ezt, amelyet „egyesíteni” szeretne, és amelyben – fűzöm hozzá – az erőszakmentes polgárjogi mozgalom a hatvanas években korszakos áttörést hozott a szegregáció elleni küzdelemben. De úgy fest, más szempontokból a vietnami veterán még nem tartja „befejezettnek” saját hazáját.
Meglehet, nem csak Közép-Európában akadnak „befejezetlen nemzetek”. Vagy – horribile dictu – csak ilyenek vannak?

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!