Kommentár

Nem emlékszem amerikai elnökjelölő vetélkedőre, amely ennyire izgalomba hozta volna a külföldieket is. Maga az őszi választás általában igen, de ezek az áttekinthetetlenül bonyolult állami előválasztások és a sok, a külvilágban többnyire alig, vagy nem ismert politikus senkit sem szokott lázba hozni. Talán Ted Kennedy 1980-as (meghiúsult) próbálkozása a hivatalban lévő elnök, Carter kiakolbólítására a már híres családnév folytán átlépte a mi ingerküszöbünket is. S kétségtelen, hogy mára Amerika összehasonlíthatatlanul közelebb került hozzánk: a hírtévék, az internet jóvoltából (negyedszázada tudósítóként vesződtem a tojáslabdás futballjuk elmagyarázásával, ma ez heti műsor mifelénk is). Sportban és politikában csakis „élőben” lehet szurkolóvá válni.
Ma nálunk is vannak Obama- és Hillary-drukkerek. Az első komolyan esélyes nő és fekete öt kontinensen mozgatta meg a fantáziát, hirtelenjében mindenki Amerika-szakértővé vált („egy négert-nőt soha!”), ami csalhatatlan jele annak, hogy immár ott ülünk mi is a lelátón. Akadnak is európai kommentátorok, akik félkomolyan megpendítik, hogy a külfüldieknek is járna szavazati jog az amerikai választáson, hiszen az egyedüli szuperhatalom irányítója kis túlzással mindannyiunk életébe beleszól. S hát legtöbbünk hasonlít a minap nemzeti díjazottá vált idős zongorista és karmester Leon Fleisherre, aki szerette volna elbliccelni a kitüntetéssel járó elnöki fogadást és számolja a napokat jövő január 20-ig, amikor Bush távozik a Fehér Házból.
De ki jön? – ez itt a kérdés, amelyet a Szuperkeddtől vártak eldönteni, ám az talán csak a republikánus jelöltet, ha úgy tetszik, Bush örökösét tisztázta, utódját nem feltétlenül. Most már, Romney visszalépése után (a tavaly nyáron már leírt) McCain gyakorlatilag pártjelöltté vált, hiszen egyetlen talpon maradt vetélytársát, a Darwin tanait elvető Huckabee-t mégsem jelölheti egy 21. századi párt a szuperhatalom élére. Csalhatatlan jel, hogy a McCaint nyolc éve alantas módszerekkel legyőző Bush elkezdett gesztusokat tenni a kölcsönös utálat feloldására és az arizonai szenátort ki nem álló konzervatívok hirtelen felfedezik benne az egyetlen republikánust, aki legyőzhetné Clintont.
Vagy Obamát, hiszen előbb a demokrata holtversenynek kell eldőlnie, s ez egyre inkább a pártot vezető pár száz „szuperküldöttre” vár, köszönhetően annak, hogy az egyes államban lemaradó is gyűjti a delegátusokat, azokon tehát meg kell osztozniuk és a többség így elérhetetlen a korifeusok odaállása nélkül. Azok viszont tudják, hogy amikor a végsőkig, a nyári konvencióig eltartott (1968-ban, 1972-ben, 1980-ban) az ádáz páros mérkőzés, sőt magán a jelölőgyűlésen is vívták csatájukat, olyankor mindig elvesztették a novemberi elnökválasztást. Már csak azért is, mert az ilyen harc keserű indulatokkal jár, s a vesztes csapata hajlik lelazsálni az őszi pártkampányt.
E Szuperkedden ráadásul kiderült, hogy maga a demokrata tábor mennyire megosztott: a fiatalok, feketék, jobbmódúak, magasabb végzettségűek, férfiak többségének Obama kell, a nőknek, idősebbeknek, szegényebbeknek és csak középiskolát végzetteknek, latinóknak (immár a legnagyobb kisebbség) viszont Hillary. S az előválasztási megoszlás félre vezethet, mert a csupán harmincszázalékos részvételnél az Obama-tábor alighanem felülreprezentált (ezért is nyert inkább a kisebb államokban, míg Clinton a népesebbekben). Vagyis miközben a párthívek a „remény” és a „realizmus” jelöltje közt próbálnak választani, a pártvezérek az exit poll adatait elemzik, mégis melyik a valóban „megválaszthatóbb”. Nehogy a függetlenek közt népszerű McCain – és vele mégiscsak Bush pártja – legyen a nevető harmadik.

A. J.   

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!