Kedves Naplóm

Délután öt óra, csúcsforgalom a belvárosban, mondjuk az Andrássy út és a Bajcsy-Zsilinszky út sarkán. Bár a lámpa zöldet mutat, szemmel láthatóan kár belemenni a kereszteződésbe, hiszen olyan nagy az előttünk álló kocsisor, hogy biztosan bennrekedünk, de mégis belemegyünk, mert ha én nem tudok haladni, ne tudjon más se. Aztán már lehet is káromkodni, anyázni, vérben forgó szemmel, habzó szájjal gyűlölni a másikat. És ez még a jobbik eset, mert általában politikamentes.
Magasabb szint, amikor ideológiát is csempészünk az útlezárásba – lehet félpályás, traktoros vagy „királyválasztásos”, mint például hosszú hónapokon át a Kossuth téren és környékén. Aztán lehet ünneprontós, székházfelgyújtós, kormánybuktatós, Molotov-koktélos, utcakőfelszedős, tankbeindítós.
A lényeg valahol az, hogy akik ebben a társasjátékban nem óhajtanak részt venni, azoknak a sokaknak az életét, közlekedését, nyugalmát valamilyen módon meg kell keseríteni, és minél többeket kell szembefordítani egymással.
Manapság például, ha szembejön velem egy vasutas, némi gyanakvással nézek rá. Nem tudom, hogy ő melyik szakszervezet tagja, ő követel-e tízszázalékos béremelést meg 250 000 forintot, netán sarokházat, vagy végzi a munkáját. Tudom persze, a sztrájkhoz mindenkinek joga van. Csak kérdés, hogy a követelések arányban állnak-e a sztrájk okozta kárral.
Egyik ismerősöm ismerőse, fiatal sebészorvos a napokban felbuzdulva azon, hogy a vonatok sem mennek sehová, kijelentette, csak akkor hajlandó operálni, ha annyi lesz a fizetése, mint egy kalauzé, továbbá követeli naponta az ötven százalékát annak a pénznek, amit a főorvos kapott az eladott nyaralójáért és még egy toronyórát is kér lánccal.
Szomorúan írom, hogy a kérése nem teljesült, de áthelyezték az elmeosztályra…

Gálvölgyi János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!