Vétkesek közt cinkos

Ehhez ugyanis a korábbi merényletek aligha hasonlíthatók. Hogyne, dobtak már gyújtóanyagot politikusok házára, pártirodákra, robbantak – szerencsére áldozatot nem követelő – bombák is, tehát a kifejezetten politikai jellegű terrornak sajnos vannak előzményei. Most azonban egy kritikus parlamenti szavazás elé időzített és nyilvánvalóan szervezett akciót láttunk, egy egész parlamenti frakció tudatos megfélemlítésének szándékával. Ez egy demokráciában főbenjáró vétek, mert ezek a „koktélok” egyes képviselők házánál robbantak, ám célba magát a demokráciát vették. Óhatatlanul felidézve baljós huszadik századi emlékeket. Az olasz fasiszták hasonló lélektani „menetelését”, a Marcia sur Roma néven elhíresült terrorkampányt, amelynek végén már puskalövés nélkül szerezhették meg a hatalmat. De hozzánk közelebb, Horthy különítményeseinek a parlament előtti „képviselőrostáját” kormányzóvá választásának garantálására. S kéretik nem legyinteni e régmúlt példákra, hanem inkább elborzadni olyan híradófelvételek láttán, amelyeken a nyilas kegyelet virágai borítják el ma is a „nemzetvezető” – orvul a hősök temetőjébe becsempészett – sírját. Aki az interneten böngészik, annak nem lehet kétsége, hogy a magyar demokráciának vannak esküdt ellenségei.
Ehhez képest a magyar jobboldal vezető ereje és annak médiája nem a „koktélos” politikai terrorizálást, hanem a parlamenti (újbóli) kordonállítást tartotta elítélendőnek. A Fidesz képviselője (méghozzá egy volt igazságügy-miniszter) ebben a légkörben azt követelte, hogy „ne építsenek akadályokat a választók és képviselők közé” (Az utcai harcoktól feldúlt Westminsterben lehet, az ilyet hírből sem ismerő Budapesten nem). S minősíthetetlen cinizmussal dicsekedett el, hogy nekik, jobboldaliaknak nincs okuk félni a választóktól és civil szervezetektől. Holott, ugye, mint tudjuk, a balliberális csőcselék lépten-nyomon zaklatja, sőt fenyegeti őket, az ő fényképüket  aggatták a parlament előtti téren – egyelőre helyettük – lámpavasra, első számú vezetőjüket is baloldali bandák követik, bárhová megy az országban. S a balliberális sajtóban őket nevezik naponta börtönt, ha nem egyenesen kötelet érdemlő bűnözőknek. Micsoda rettenthetetlen politikusok, akik mégsem félnek!
De sajnos ez már nem az ironizálás ideje. A magyar közélet mintha fel sem fogná, hogy miről van szó. Az egyik baloldalinak tekintett országos lap még szombati címoldalára sem érdemesítette a merényleteket, de legalább nem követte jobboldali társát, amely megint a kormányfőt gyanúsítgatja, idézve egy őszi Fidesz-reagálást, miszerint „a terrorfenyegetések akkor jöttek elő, amikor a kormánynak érdekében áll elterelni a figyelmet”. No, persze, miközben hetek óta cikkek sora találgatja menesztését, az ördögien ravasz Gyurcsánynak mi más érdeke lehetne, mint megfélemlíteni és a kritikus törvény megszavazásától ily módon eltántorítani saját pártja képviselőit, s ekként tudatosan kockáztatni a parlamenti vereséget (e ponton tényleg vissza kell menekülni az iróniához, felidézve a Talleyrand halálakor a párizsi szalonban elhangzott mondást: és ezzel mit akart elérni…)
Ha hasonló történt volna Londonban vagy pláne – a 9/11 óta szuperóvatos – Washingtonban, fülsiketítően konganának a vészharangok. S ami a fő: a demokratikus közélet vezetői együtt harsognák, hogy „eddig és ne tovább!” A parlamenti képviselők munkájának zavartalanságát a mi alkotmányunk is kiemelten megvédendőnek minősíti, s nem véletlenül: a demokrácia lényege, hogy a nép által megválasztottak ne legyenek, sőt eleve ne is lehessenek kitéve nyomásnak, zsarolásnak, hát még terrorfenyegetésnek! Már az is elképesztő volt, ahogy a – mint Balsaitól tudjuk „nem félő” – ellenzéki politikusok nem tartották szükségesnek a leghatározottabban fellépni az ülésről távozó kormánypárti kollégáik autóinak ütlegelése ellen. A sajnos nem is nagyon titkolt gúnyos mosolyokról nem is szólva. S nem feledkezhetünk meg arról sem, micsoda játék folyik a szavakkal, amikor az újnyilas eszmeiségű és jelképrendszerű Magyar Gárdát kellene helyi önkormányzatoknak nemkívánatossá nyilvánítani.
Boross Péter miniszterelnökként 1994 elején még képes volt kimondani, hogy „ezt azért nem!” a tévé útszéli (a liberális politikusokat ráadásul antiszemita hangütéssel gúnyoló) „humoros” műsorára. Nálunk az egyik nagy kereskedelmi tévében a héten – a szocialista frakcióvezető asszony rovására – elhangzott szintén útszéli humorizálást a társaság egyik vezetője még képes volt „a szólásszabadság nevében” meg is védeni és egyetlen jobboldali tényező sem emelte fel a szavát. Történetesen ugyancsak a héten az amerikai MSNBC tévéhálózat embere akként fogalmazott, hogy a Clinton-kampány az elnökpár lányát, Chelsea-t is „futtatta”, mire hatalmas botrány kerekedett, ezt mindenki elítélte és a tévétársaság tüstént bocsánatot kért, munkatársát egyelőre levette a képernyőről.
Ez természetesen csupán adalék a stílus eldurvulásához, s ilyenkor a jobboldali média mindig azzal vél mentegetőzni, hogy előkapar néhány túloldali – hasonlóan elfogadhatatlan – kiszólást: csakhogy azok egyikét sem védte meg senki baloldali vagy liberális! Sőt, rendre siettek elítélni, tűrhetetlennek nyilvánítani. Pontosan azért, mert ez a politikai stílus értelemszerűen vezet az erőszakhoz: a lelki terrorizálást hamarosan követi a fizikai. Valahol az is keserűen ironikus, hogy éppen a Fidesz két első embere, Orbán és Kövér tudta ezt csalhatatlan logikával a rendszerváltás utáni években. Micsoda parádés szónoklatokat mondhatnának most, amikor az akkortájt még a közélet peremén tartott eszmék és emberek már hovatovább főszerepelővé avanzsálnak. Vagy legalábbis a mai Orbán és Kövér faltörő kosává.
Ismerek minden pró és kontra érvet a vitában, hogy „ki kezdte?” De nehéz eltekinteni attól a – demokráciánkra alapvető fenyegetést jelentő – orbáni mondattól, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. Mondta ezt egy elvesztett választás után, felrúgva a demokrácia alapelvét: az évezredeken át a hatalmat fegyverrel megszerző emberek úgy döntöttek, hogy kölcsönösen belenyugszanak az akár egyszavazatos vereségbe is. Ne gondoljuk, hogy a – ma már nyilvánvalóan csalással – elveszett elnökválasztás után nem akadtak Amerikában olyanok, akik Gore-t arra biztatták, ne nyugodjon bele (a színházrendező feledhetetlen szavaival: vereség esetén forradalmat csinálunk). Az a vesztes azonban mindenek felettinek a nemzeti érdeket tekintette, s évekre a háttérbe húzódott (ahogy hajdan Nixon sem engedte megkérdőjelezni Kennedy vitatható győzelmét). Nálunk ráadásul Orbán saját kormánya rendezte meg a választásokat (még a világon senki sem hallott ellenzék által elcsalt szavazásról), mégis hagyta a szélsőjobbot csalásról lamentálni, sőt utóbb magának is megengedett ravaszkodó megjegyzéseket. Pedig hol volt még a – sajnos pompás – ürügyet adó őszödi beszéd?!
Másfél esztendeje mást sem hallhat, olvashat a szélsőséges gondolkodású jobboldali a saját táborának mérvadó politikusaitól, sajtójában, mint azt, hogy a jelenlegi kormányzat „illegitim”. A Bécsben élő magyar származású publicista szombati cikkében úgy fogalmaz, hogy „egy minden józan mértéket nélkülöző, s az ellenfél politikai, erkölcsi és emberi megsemmisítésére irányuló, a demokratikus Európában egyedülálló” kampány folyik a kormányfő és a szocialista párt ellen. S a szocialisták európai pártjának elnöke jó esztendeje azt is kimondta, ami Nyugaton is meglehetősen elterjedt nézet lehet: a választási vereségbe belenyugodni képtelen politikus és pártja teszi pokollá közéletünket. Eszemben sincs a Fideszt vádolni robbantgatással, de miért is ne tekintené a robbantgató szélsőséges akár biztatásnak, vagy minimum cinkos hallgatásnak azt, ahogyan az ellenzéki párt kezeli a parlament egyik felének terrorizálását? S ő vajon mit olvas ki Orbán gúnyos mosolyából, amikor azt válaszolja tévéinterjúvolójának, hogy hát mi, ugye, el vagyunk határolódva a gárdától? Annak pedig végképp nem áll jól e pilátusi póz, aki az új demokrácia történetében először kérdőjelezte meg egy választás eredményét, ma már láthatóan lavinát indítva el vele.   

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!