Rokonságban áll Abraham Lincolnnal,
az Egyesült Államok 16. elnökével. Négyéves volt,
mikor szülei elváltak, és két idősebb testvérével
az apjánál maradt, aki kétszer is újranősült.
Eleinte csak félszegségét palástolta a bohóckodással,
középiskolásként döntött a színészet mellett.
Már egyetemi évei alatt olyan színpadi sikerei voltak,
hogy kimaradozott az órákról, végül ki is rúgták
a Kaliforniai Egyetem színjátszás szakáról.
Az 1984-es Legénybúcsúval vált ismertté,
az első Oscart a Philadelphia AIDS-beteg
főszereplőjeként kapta. Egy évre rá
a Forrest Gumppal megkapta második
szobrocskáját, azóta az egyik legnépszerűbb
és legjobban fizetett hollywoodi színész.
A Da Vinci-kód bukása után egy sikerre ítélt vígjátékkal tért vissza: A Charlie Wilson
háborúja elképesztő igaz történet arról,
hogy egy nőfaló, élvhajhász texasi képviselő,
a volt szeretője, egy houstoni milliárdosnő
(Julia Roberts), és egy becsvágyó CIA-ügynök
(Philipp Seymour Hoffman), miképp
szövetkeztek, hogy összehozzák a történelem
legnagyobb titkos manőverét. Akciójuk
eredményeképp az Egyesült Államok a kezdeti
5 millió dollár helyett végül már egymilliárd
dollárral támogatta évente az afgánokat, emiatt
végül a Vörös Hadsereg végül kivonult
Afganisztánból. A történet pikantériája, hogy
a táliboknak adott fegyverek nem sokkal
később az Egyesült Államok felé fordultak...
Tom Hanks Az IndieLondon filmes portálnak
mesélt új filmjéről is,
melyben saját fia édesapját alakította.
l Mint a Charlie Wilson háborújának producere és főszereplője, kérem, árulja el, mi fogta meg ebben a történetben ennyire.
– Leginkább az, hogy ez a hihetetlen eset valóban megtörtént. Miközben olvastam a könyvet, arra gondoltam, hogy ez egy szinte abszurd, mindamellett történelmileg teljesen pontos, tényfeltáró írás. Szeretem az érdekes sztorikat, viszont annál is jobban kedvelem az igaz történeteket. Kivételezett helyzetben vagyok, hisz producerként és színészként is megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak olyan munkákban vegyek részt, amelyek teljesen lenyűgöznek. És úgy éreztem, ez olyan.
l Milyen volt az első találkozása Charlie Wilsonnal?
– Mellbevágó. Jóval magasabb nálam, vagyis szinte mindenkinél magasabb a maga majd’ két méterével. Elképesztően mély hangja van, óriási, széles álla, viszont tele volt karkötővel és egy rózsaszín cowboycsizmában érkezett. Egész meghökkentő a megjelenése. Emellett elképesztően kedves és elbűvölő volt, az irodában az összes nő odáig volt érte. Azt mondták, van benne valami. Mikor rákérdeztem, hogy vajon mi az a valami, mert én is szeretnék belőle egy keveset, lesajnálóan rám néztek, és azt mondták: „Ó, Tom, ezt te sosem szerezheted meg!” [nevet] Tehát arra gondoltam, sebaj, akkor majd eljátszom, hogy rendelkezem ezzel a valamivel, ha itt lesz az ideje. A legvonzóbb az Charlie-ban, hogy nem próbál meg másmilyennek tűnni, mint amilyen. Meg van győződve arról, hogy Gust Avrakotos, Joanne Herring és ő valami egészen nagyszerű dolgot tettek. George Crile, az író, már jóval szeptember 11. előtt elkezdett dolgozni ezen a könyvön. A műnek van egy nagy tanulsága is, arról, hogy mi minden történhet a politikában, ha nincs kontroll a politikai szereplők felett. Persze talán így működhet leghatékonyabban a politika. Az, hogy lassan a felszínre kerültek a szeptember 11-i merényletek részletei, például a gépeltérítők floridai pilótakiképzése, egészen biztosan más fényt vetnek a történetre. Tíz év elteltével talán újabb tanulsággal bővül majd Charlie története, kiderül, hogy melyik tette volt helyes, és melyik nem. A film végén hallható idézet Charlie-tól származik, miszerint: „Megváltoztattuk a világot, sok jót tettünk, de a végét elcsesztük!” Ettől ez még egy hihetetlen, de egyben lenyűgöző történet hazafiságról és szélhámosságról.
l Charlie-nak a drogokkal kapcsolatos megengedő magatartását a filmbéli karakterbe is átültette? A közönség soraiban bizonyosan sokakat sokkolt volna egy kokaint szippantó Tom Hanks látványa a vásznon.
– Ha a film elején Charlie kokaint szippantana, a záró jelenetben egy géppisztollyal a kezében látnánk, miközben azt kiabálja, hogy „Üdvözöld a kis barátomat!” [Al Pacinót utánozva A sebhelyesarcúból], mert így működik a drogozás a filmekben. Charlie maga mesélte nekem, hogy úgy itta a Chivas Regalt egész nap, mintha víz lenne. Ez azt jelenti, hogy nem kortyolgatta, hanem napjában többször is meghúzta whiskys üveget, majd visszatért dolgozni. Soha nem feküdt le józanul, még akkor sem, ha történelmet olvasott hajnali háromig. Az ilyen emberről a közönség azt gondolja, hogy egy elbűvölő, dörzsölt gazfickó, még ha közben azt is megmutatjuk, mi minden egyebet csinált. Amint azt saját maga is mondja, „Tom, ha volt olyan, amit el vagy fel lehetett szívni, vagy meginni…” Mindent kipróbált a belövésen kívül.
l Nem csak józanul nem feküdt le, de egyedül sem. Most, hogy megismerhettük Tom Hanks kissé rázós, de felettébb szexi oldalát, hogy tudjuk majd ismét szentként tisztelni önt?
– Hát tudja, minden munka olyan, mintha egy vad kancát kellene megülnünk. [nevet] De tudja mi az érdekes? Hogy a filmben valójában semmit nem mutatunk meg ezekből a jelenetekből. Ez nem egy horrorfilm, semmi szükség arra, hogy engem bárki is huncutkodni lásson az ágyban. No persze, a stábot nem zavarta volna, ha láthatja, miként oldja meg Emily Blunt ezt a jelenetet. Mi csak elmeséljük, hogy Charlie Wilson egy nőcsábász. Ott van az erkélyjelenet, amikor megpróbál rámozdulni Emily Bluntra, aztán snitt, és ebből mindenki sejtheti, hogy ő egy igazi nőfaló. Az természetesen már Aaron Sorkin forgatókönyvíró (Egy becsületbeli ügy, Szerelem a Fehér Házban, Az elnök emberei sorozat) kiváló munkájának köszönhető, hogy Wilson hódítási szenvedélye elég egyértelmű a filmben, anélkül, hogy ebből bármit is konkrétan megmutatnánk a mozivásznon.
l Vajon manapság Charlie Wilson sikeres politikai pályát futhatna be?
– Azt hiszem, fölényesen nyerné meg a választásokat, mert mindig őszintén beszél magáról. És ez üdítő változatosság lenne. Az embereknek tetszene egy olyan bejelentés, hogy „igaz, hogy sokat iszom, és nőfaló vagyok, de hadd mondjam el, mit akarok tenni az egészségügyért, a veteránokért, az autópályadíjak csökkentéséért”. Úgy vélem, ez nagyon rokonszenves lenne, különösen azokkal az álszent politikusokkal szemben, akik kiállnak, és így szónokolnak: [kenetteljességet mímelve] „mert az amerikai család tudja, hogy a család sokkal fontosabb az amerikai családoknak, mint bármilyen egyéb családi kérdés…”
l Mi a kedvenc politikával foglalkozó filmje, és miért?
– Azt hiszem talán az 1976-os Az elnök emberei. Olyan volt, mint egy dokumentumfilm, amely bemutatta, hogy valójában mi történt a Watergate-ügyben. A film gyakorlatilag végig arról szól, hogy az újságírók a telefonon lógnak és kérdeznek. Tényfeltáró újságírók ők, akikről legtöbbször az a kép él, hogy szegénynegyedekben járnak lakásról lakásra, vagy valami ilyesmi, aztán a valóságban meg csak ülnek az asztalaiknál és telefonálgatnak. [nevet] Nagyon szerettem ebben a filmben, hogy soha nem láttuk, ki van a vonal másik végén. A film befejezése után pedig úgy érzi az ember, hogy még nincs vége a történetnek. Végig arról beszélnek, miként fogják ezt az esetet megírni, ami végül is az Egyesült Államok egyik elnökének lemondásával végződött. Ha mindehhez még hozzáadjuk Dustin Hoffmant, Robert Redfordot és Jason Robardsot, olyan érzésünk lesz, mintha azt látnánk, ami valójában megtörtént. Manapság a filmbéli riportereknek a ruhájuk alatt piros palástot kell viselniük, nagy S-betűvel a mellükön, és így kell megmentsék a világot.
l Volt-e olyan ember, akinek a munkája példaértékű volt az ön számára, vagy akinek a karrierjét csodálva figyelte?
– Jason Robards volt az egyik. Ő és Robert Duvall a kedvenc színészeim. Aztán ott volt Steve McQueen, és persze imádtam a James Bond-filmeket is. Elsősorban azok a művészek tetszettek, akik valami olyasmit tudtak csinálni, amit nem értettem. Arra gondoltam, hogy „szeretnék úgy beszélni, mint emez, vagy olyan titokzatos lenni, mint amaz.” Olyan filmeket szerettem, mint a Joe Kidd vagy az Akasszátok magasabbra, vagy a Thousand Clowns. Mindig olyan érzésem volt, hogy ezek nem azok a tipikus hollywoodi filmek, hanem azok, amelyeket ha egyszer az ember nekiáll megnézni, nem áll fel a végéig.
l Colinnal, a fiával dolgozott már több filmben is, legutóbbi közös munkájukban, a The Great Buck Howardban apát és fiút alakítanak. Milyen érzés ez?
– Igen, Colin találta ezt a Sean McGinly-forgatókönyvet, melyet aztán Sean rendezett és a Sundance fesztiválon volt a premierje. John Malkovich alakítja Buck Howardot. Miután elolvastam, azt mondtam, „nahát, van ebben egy házsártos apuka, azt majd én játszom!” Erre Colin azt mondta, „persze, apu azért akarja ezt a szerepet, mert akkor üvöltözhet velem reggeli közben!” És nagyjából ezt is csináljuk a filmben. John egyébként elképesztően nagyot alakít ebben a kitűnő és elbűvölő kis filmben.
l Látja saját magát a fiában?
– Nem, egyáltalán nem. Látom azt a hivatást, amihez értek, és látok egy jó barátot, akivel együtt játszom. De ezt érzem azóta, hogy először láttam őt a középiskolában játszani. Az iskolában olyan darabokban szerepelt, mint a Galaxis útikalauz stopposoknak, vagy a Sok hűhó semmiért, amelyben Benedicket alakította. Tizennégy, tizenöt, tizenhat évesen játszott az iskolai darabokban, én meg arra gondoltam, hogy „Jé, egész jól csinálja! Azt a mindenit!” És most már ő is színész, és sokkal sikeresebb, mint én voltam harmincévesen. Nagyon jó gyerek, és nagyon jó barát.
Fordította: Kántor Zsána
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!