Köztéri alkotások

Napjainkban hosszas (nem ritkán aktuálpolitikával terhelten) vita folyik e tárgyban Székesfehérváron és Veszprémben. A hajdani királyok városában a Mujkó-szobor és egy jövőbeni szökőkút a vita tárgya, a királynők lakhelyén az 56-os emlékmű léte vagy nem léte a konfliktus előidézője. E két komoly ügyet persze lehetne bagatellizálni, azonban mára a véleményt mondók heve, a hivatalok buzgalma, az önkormányzati képviselők „színe” és még sok egyéb szempont – úgy tűnik – nem teszik lehetővé, illetve belátható időn belülivé a békés megoldást. A helyi művészek, a civilek, a politikusok, a szakmai szervezetek szóvivői mind, mind a maguk igazát harsogják, és a sajtó bevonásával győzködik a polgárokat.

Az 1991. évi XX. törvény alapján valójában az önkormányzat testületének kezében van a végső megoldás kulcsa, azonban az ilyen döntések gyakorta vajúdnak igen sokáig, és többnyire nem is a szükséges forrás hiánya húzódik a háttérben. Bár jó volna, ha kellő rálátása lenne a halandónak, hogy mitől is (netán a sok rákent arany miatt?) kerül 8 milkóba egy hajdani udvari bolond dróton ülve egyensúlyozó mása. A szülés pillanatáig persze mindegyik fél a lakosságot hívja döntőbírának.

Így könnyű (vagy éppen rendkívül nehéz) helyzetet vállalnék a nyakamba, ha valamelyik oldal mellé sorakoztatnám fel álláspontomat. Az újabb – „egy a sok közül”-érvelés vállalása helyett – lévén, hogy nem érzem magam egyáltalán szakmai műértőnek, csupán a gyarló egómon át a világot szemlélő lakosnak – inkább az általánosság és a máshol látottak példáival utalnék a gordiuszinak nem nevezendő kimenetekre. A közelmúltban Ljubljana központjában volt módom többedmagammal egy ötletes „esőcsinálással” találkozni, ahol egy téren néhány – műalkotásnak aligha nevezhető – egyszerű plasztikcsövet felvezetve, többemeletnyi magasból, permetezve enyhítették a nyári hőséget a turisták bámulatára, és szimbolizálták a néhány éve független köztársaság „erejét” a felhő nélküli tűző napsütésben. Nagyszeben nemrég felújított főterén a kövezetből spriccelnek föl a vízsugarak és hullanak vissza a medence nélküli placcra. Morvaország egyik bájos városkájában mindenféle elvont és akár némi túlzással, esetenként akár obszcénnak is titulálható alkotásoknak biztosítottak helyet a település nem eldugott részében az odalátogatók nagy örömére. Brüsszelben a pisilő kisfiútól néhány utcányira a pisilő lánykának is jutott hely a forgalmas és igen értékes közterületből. Keszthelyen és környékén fából készült szobrok sokaságával lehet találkozni, amelyek közt nem egy van, ami nem állná meg az anatómiai alapokon is nyugvó műértő kritikát. A további lehetőségek sorát citálás helyett javallom felidézni a Fehérváron ma már oly népszerű Kati néni szobor mostani helyére kerülésének (viszontagságos?) körülményeit. Bizonyára fontos például a hajdani 69-es gyalogezred emlékműve esetén, hogy a szobor arányai, anyaga, formája kiállja a szakmai kritikának akár századokra szóló próbáját, azonban úgy vélem, hogy a tereinken, utcáinkon nem feltétlenül csakis az ilyen alkotásoknak kell helyet biztosítani. Bizonyára megoszlik majd máskor is a közvélemény, hogy egy-egy művész a „csinálmányával” mennyiben nyerte meg az illető ízlését, vagy mi válik azok közül időtállóvá, netán világhírűvé, azonban úgy vélem, hogy az ilyen ügyben a jelen képviselőinek nem kell feltétlenül csakis a tökéletesre, pláne a politikai kurzusra koncentrálni. Mindennek meg kell találni a megfelelő környezetet, és a lakható világunknak legyen fokmérője, hogy az sokszínű és abban sok minden elfér. Ha netán van egy régi, sok éve üresen álló, lepukkant bőrgyár, akkor esetleg éppen az legyen a kevésbé értékeset alkotók műveinek bemutató helye. Az érték pedig fejeződjön ki a megvásárláskor fizetett árban, és a heves viták inkább a körül folyjanak, hogy mennyit vagy egyáltalán kell-e az adóforintokból a konkrét alkotásra áldozni.  E témában talán elgondolkodásra érdemes az is, amikor mai, szabályozott világunkban, annak sokszor áthághatatlan építészeti korlátokkal terhes volta ellenére, olykor minő torzók születnek a tervszerű település fejlesztés égisze alatt.

Ugyanakkor mily csodás sétákra emlékezhetünk egyes zegzugos, egymásba érő falu német, olasz, görög stb. falusi utcácskában, ahol a ma emberének könnyű belátni, hogy ezeken a helyeken a hivatali korlátok, építési engedélyek hiányában is boldogok az ott élők, nem kevésbé a vendégként odaérkezők. Rögvest szembetűnő a kontraszt egy szinte vonalzóval kialakított telkekkel bíró alföldi falu kockaházaival összevetésben. Persze az is nyilvánvaló, hogy az ilyen szabadosságnak is meg van a helye, és másként kell (lehet) kezelni az ilyen kérdéseket esetleg egy metropoliszban.

Németh István, Székesfehérvár