Kommentár

Majd két évtizede mondta el híres-hírhedt koszovói beszédét és szította fel (vagy lovagolta meg) a szerb nacionalizmust Slobodan Milosevic, akit a nemzetközi bíróság hágai börtönében ért a halál e nagy-szerb ámokfutásban elkövetett bűneiért, s így nem kellett megélnie ezt a napot, amikor – a szerbek nemzeti bölcsőjének tekintett – Koszovó elszakad Szerbiától. Modern görög dráma ez a mai Balkánon, s a szerbek többsége számára egyelőre nincsen katarzis. Nekik ma bevégeztetik a „szerb Trianon”, hiszen  az egykori – általuk dominált – jugoszláv szövetségi állam utolsó darabja is szakít Belgráddal.
Ellentétben azonban a többi egykori és mára önállósult jugoszláv tagköztársasággal, Koszovónak csupán tartományi státusa volt (csak-úgy, mint a magyar kisebbség által is lakott Vajdaságnak), s a milosevici hatalmi mámor ezt vette el a már túlnyomóan albán többségtől. Elindítva vele a láncreakciót, majd a kilencvenes évek új Balkán-háborúit, hiszen a horvátok, szlovének alighanem ezt is látva léptek rá a függetlenedés útjára. A koszovói albánok pedig hamarosan elkezdték fegyveres harcukat, elébb csak az újbóli autonómiáért, amit tőlük megtagadva, Belgrád akkori ura itt is megpróbálta volna, amit Boszniában: az etnikai tisztogatást. Ahhoz azonban már túl nagy volt az albánok aránya és túl érzékeny rá a nyugati világ. A Boszniában még tesze-tosza európaiak után az amerikaiak vették kézbe a koszovói ügyet, s a NATO-bombázás elébb meghátrálásra késztette Belgrádot, majd megbuktatta Milosevicet is.
Ettől kezdve csak idő kérdése lett, mikor lépik meg a következőt az ENSZ- és NATO-őrizetet kapott albánok. Akár egyoldalúan is, de korántsem, egyedül: az egyedüli szuperhatalom Amerika – és annak éppen elnökválasztási csatákba bonyolódott politikusai – kiálltak az újabb albán állam mellett, ami el is döntötte a dolgot, az ebben (sem) egységes Európai Uniót az amerikaiak és albánok éppúgy kész helyzet elé állították, mint az oroszokat, akiknek hiába van vétójoguk a Biztonsági Tanácsban, ha nincs erejük a Balkánon. Ráadásul még a szerbek többsége is olyan elnököt választott, aki a milosevici útiránynyal ellenkezőleg menetel: Európa felé, a moszkvai szirénhangokra csak kisebbség hallgatna Belgrádban.
Szó sincs azonban arról, hogy ma véget is érne a koszovói dráma. Az albánok fogadkoznak, hogy – már csak a nyugati támogatás érdekében is – biztosítják a kisebbségi jogokat a tízszázaléknyi szerbnek, ám azok ebben kételkednek, s vérmesebbjei az elszakadóktól való elszakadásról szőnek terveket. S akkor még ott a horizonton a távlati veszély, az albán nacionalizmus és vele a Nagy Albánia álma, amelyet bizonyosan nem kevesen álmodnak (nem érdektelen, hogy az oldalon látszó képet csupa olyanból válogattuk, amelyen a függetlenségre várók albán zászlót lobogtatnak, igaz, állítólag készül az új, a csak koszovói). Európa egy új államot köszönthet, s vele alighanem új problémákat is. 

A.J. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!