Hazamenni tilos!
Nem akartam elhinni, amit a kambodzsai Siem Reap repülőterén mondtak. Kora reggel jött meg a gépem, este utaztam volna tovább. Megerősített, úgynevezett rekonfirmált helyfoglalásom volt, hogy semmi esetre se maradjak le. Ám a helyi hatóságok mosolyogva közölték: nincs visszaút. Majd később. Ha ugyanis valaki egy adott napon repülővel érkezik ide, nem mehet el ugyanazon a napon. Ez egy helyi jogszabály – magyarázták kedvesen fogságom okát. Kell a bevétel a helyi szállodáknak.
Ha már így alakult, megnéztem az új hoteleket. Kívülről mindegyik mesés palotának tűnt, belül viszont a legelőkelőbb esetében is voltak kifogásolható dolgok. Még így is a helyiek csodaépületeknek tartották ezeket, és óriási szerencsének, ha valaki ilyen helyen dolgozhat, havi negyven dolláros, vagyis hétezer forintos fizetésért. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert a mi kísérőnk is egy hotel kereskedelmi igazgatója volt korábban. Ő azonban többre vágyott, így elment taxisnak. Tudta, hogy a turisták értékelni fogják, hogy kiválóan beszél angolul és franciául, ismeri a történelmet és a földrajzot, és minden fontos embert a környéken. Amikor a reptéren találkoztam vele, és felajánlotta, hogy harmincöt dollárért, vagyis alig több mint hatezer forintért két napig furikázik velem szerte a környéken, kilométer, idő nem számít, egyetlen dolgot nem értettem: hol itt az átverés? Utólag el kell ismernem: nem volt. Két napig forgattunk filmet hűséges vezetőnk segítségével, és még a borravalót is vissza akarta adni. Mint mondta, ő így is nagyon jól járt.
Kambodzsában tényleg igen szegény az emberek többsége. A gyerekek már négy-öt évesen dolgoznak. Láttam olyan kislányt, aki nálunk kiscsoportos óvodás lenne, itt azonban egy nagy kígyóval a nyakában szaladgált, hátha valaki ad neki egy kis pénzt, hüllősimogatásért cserébe. Mivel nagyon pici volt a lány, messziről úgy tűnt, mintha csak a kígyó rohangálna. A többi gyerek a folyóparton mosott, néhány ötévesforma pedig szürke lavórban üdögélve próbált meg odaevezni a turistákat szállító csónakokhoz. Banán volt náluk, azt próbálták meg eladni. Egy másik gyerek a krokodilra vigyázott. Csónakba szálltunk, száguldottunk végig a folyón. A cölöpökre épült házak többsége mobil lakás volt. Ha a ház ura úgy döntött, eloldozta a kunyhót, és lejjebb csorgott a széles vízen. Majdnem minden épületnél gyerekek dolgoztak vagy játszottak. Amikor meglátták a csónakunkat, integetni kezdtek. Elérhetetlennek tűnő vágy számukra még a szomszédos thaiföldiek életszínvonala is, nemhogy az európaiaké. Nem véletlen, hogy iszonyúan boldog az a család, ahonnét elvisznek egy gyermeket gazdag külföldiek, hogy örökbe fogadják.
Kiss Róbert Richard
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!