A hídverő

Hacsak nem elégítette ki a publikumot az ellenzék vezérének bejelentése, miszerint ma nem a rosszról (azaz az elmúlt esztendő kormányzati rémségeiről), hanem a jóról (azaz a néhány évtizeddel ezelőtti múltról és a három igennel útjára indítandó jövőről) kíván szólni. Hogy mit is ért rosszon, azt lakonikus keresetlenséggel gyorsan meg is válaszolta: azt, amit a felkészületlen és szellemtelen kormány művelt, az ország kilátástalan helyzetét, hogy átvertek bennünket, hogy rossz irányba mennek a dolgok, hogy hiába ígérgetnek, ma már senki sem hisz a kormány lehangoló butaságaiban és kedélytelen hazugságaiban. Nagyjából tehát ennyi hangzott el a rosszról, amelynek megtestesítője és életre keltője maga a kormány.
Illetve még valami. A szónok beszéde elején köszönetet mondott annak a hatvan-egynéhány értelmiséginek, akik felemelték szavukat az egészségbiztosítási rendszer privatizációja ellen, s „megbiztattak bennünket azzal, hogy van még Magyarországon felelősen gondolkodó értelmiség.”
Orbán magánügye, hogy nincs nagy véleménnyel a hazai értelmiségről: ha egy tízmilliós országban hatvanvalahány értelmiségi jelenti a felelősen gondolkodók táborát, a helyzet kimondottan elkeserítő és roppant mód kínos. Ámde Orbán nemcsak nem szereti az értelmiséget, nem is nagyon érti őket. Ugyanis fel sem merül benne, hogy az értelmiség a világ minden dolgáról – beleértve az egészségbiztosítási rendszer privatizációjának kérdését – különféleképpen, sokszor kifejezetten ellentétes módon gondolkodik és vélekedik. A szakmailag megalapozott állítás – akár pró, akár kontra – éppen attól lesz racionális, hogy cáfolható. Tudniillik ami nem cáfolható, az nem racionális állítás, hanem kanonizált hitigazság, megkérdőjelezhetetlen, csalhatatlan és tévedhetetlen kinyilatkoztatás, amelyre aztán könnyen telepedhet rá valamely intézmény, párt, ideológia vagy népvezér, mintegy a saját hatalmi pozícióját erősítendő és legitimálandó.
Meglehet, tévednek mindazok, akik a hatvan-egynéhány értelmiségitől ellentétes álláspontot képviselnek – miként tévedhet az a bizonyos hatvan-egynéhány is –, de tévedésük mögött ugyanúgy a felelős gondolkodás szándéka húzódik meg, mint a tőlük eltérően gondolkodók esetében. Mert valaki bizonyára akkor is tévedett, amikor az Orbán-kormány – feltehetően saját értelmiségi és szakértői táborára támaszkodva – ugyanazt hirdette meg egykor, mint amit ma a Gyurcsány-kormány. Kinek volt akkor igaza? És kinek van most? Nehéz kérdés, különösképpen, ha a mostani ellenzék a szakmai viták és racionális értelmiségi diszkussziók helyett a csípőből való tüzelést, az ellenoldal érveinek lesöprését és a populista vádaskodások eszköztárát használta, semmi egyebet. Mindenesetre, ha argumentumok helyett minősítünk, rámutogatunk és ítélkezünk, s ha a politikai szándékainktól eltérően érvelőket a „felelőtlen”, a „hazaáruló”, az „idegenszívű”, vagy a „nemzetére rárontó” jelzőkkel és szóösszetételekkel illetjük – mikor, mint –, a saját politikai célkitűzéseinket magukénak valló értelmiséget is mélyen lenézzük, őket sem vesszük komolyan, csupán szószólóknak, avagy fülünknek oly kedvesen doromboló bérgondolkodóknak tekintjük valamennyit.
De Orbán nem is az értelmiséggel készül új szövetségre lépni. A szocializmus elmúlt évtizedeire tekint vissza, pozitív példaként állítva azt a jelen elé. Mint mondja, „a reményt… az életkedvet a diktatúra éveiben a mi szüleinkben” az tartotta, „hogy a gyereket tanítathassák”, hiszen „ha a gyerek jól tanul…, előbbre juthat és többre viheti.” Majd a nyomaték kedvéért hozzátette: „ha tandíj lett volna, akkor én ma nem állnék itt.” A tandíj ugyanis kirekeszt.
Az egypártrendszer nem rekeszt ki, a monolitikus hatalom nem rekeszt ki, a káderpolitika nem rekeszt ki, csupán a tandíj.
Orbán hidat ver a szocializmus és – amint mondta – „a mi jó öreg demokratikus nyugati kapitalizmusunk” közé. Légvárakat épít és nosztalgiázókra számít. Azokra, akik az ingyenes oktatásra, mint a tehetségek előtt kibontakozó végtelen lehetőségek feltételére tekintenek vissza. Mintha legalábbis az ingyenes oktatás marsallbotot csúsztatott volna minden kisdiák nadrágzsebébe, s amit a mai vadkapitalizmus vissza akarna onnan venni, hogy aztán Orbán Viktor is törhesse a fejét, miként fogja beiskolázni öt gyermekét: „Én öt gyermeket nevelek. Ha bármelyik közülük azért nem tanulhatna, mert én nem volnék képes előteremteni a tanuláshoz szükséges összeget… akkor ezt életem kudarcának érezném, és ezért sohasem fogok belenyugodni abba, hogy Magyarországon tandíj zárja el a gyerekek előtti felemelkedés lehetőségét.” 
Csinos ad hominem érv, csak éppen a lényeggel nem számol. Mert minden bizonnyal lesznek, akik végtelen empátiáról tanúskodván aggódni fognak Orbán Viktor gyermekeinek beiskolázási nehézségei hallatán, de akadnak majd olyanok is, akik felteszik a kérdést: az Orbán-gyerekek számára miért közpénzek biztosítsák a továbbtanulás lehetőségét?
Orbán az információ és a tudás társadalmára hivatkozik, s leszögezi: „tehetséges nép vagyunk… ész dolgában mindig is jól álltunk… s ha képezzük és élesítjük az eszünket, akkor a világ bármely fontos versenyében az elsők lehetünk.” Ki tudja, bizonyára így van, csak éppen Orbán nem ismeri a már jóval az egyetemi tandíj bevezetése előtt készült elkeserítő hazai és nemzetközi felméréseket, avagy – teszem azt – a Pisa-teszt kimutatását, amely – egyebek mellett – a magyar diákok olvasás- és szövegértés-képességét rendkívül gyengének minősítette, s a 32-es mezőnyben a 19. helyre tartotta érdemesnek.
De Orbán a korszerű egyetemek világát sem igen érti. Nem fogja föl, hogy a tandíj bevezetése – saját egyetemi oktatói tapasztalataimra hivatkozva mondom – éppen a társadalmi igazságosság érvényesítése, a fölösleges túlképzés megakadályozása és az egyetemi oktatás minőségi szintjének emelése érdekében javasolt. Aligha véletlen, hogy a világ legjobb egyetemein fizetik a legmagasabb tandíjat, hiszen a tandíj minőségi elvárást jelent az oktatókkal szemben, s a hallgatókat is érdekeltté teszi a tanulásban. Az ingyen ösztöndíj a hallgató számára, avagy az állami pénzt jelentő fejkvóta az egyetem számára csak a megúszásra, a semmittevésre, az egyetemi évek átlébecolására jó, valamint az egyetemi követelményszint lassú leapadására. Ráadásul alkalmatlanság címén diákot egyetemről elbocsátani nem érdemes, mert oda a fejkvóta. Természetesen tegyük hozzá: a közteherviselésnek, a szolidaritás elvének és a tandíjrendszer korszerű újraelosztásának kell biztosítania a szociálisan hátrányos helyzetűek továbbtanulási lehetőségét. Azaz a közpénz nem alanyi jogon jár egyszerre mondjuk az Orbán gyerekeknek és a szabolcs-szatmári hátrányos helyzetűnek, hanem kizárólag a szociális helyzet és az egyetemi teljesítmény függvényében.
Orbán népfrontos politikát épít, legalábbis a népszavazás előtt (mindenesetre Mikola személyében már áll is rendelkezésre egy hajdani alelnök a Hazafias Népfrontból). Ideológiamentesre sikeredett beszédével a pragmatista látszatát kelti, s simulékonyan az egyetértés Magyarországára hivatkozik. A saját táborát maga mellett tudva most cél a másik oldal elbizonytalanodottjainak megnyerése. Azoké, akik hajlamosak elfeledkezni arról, hogy mibe került az államnak és az egyes embernek a szocializmus elosztó rendszereinek erőszakos fenntartása, s az azt követő törvényszerű összeomlás. „Az igenek győzelme egy új korszak nyitánya lesz” – mondja arccal a jövőnek a Fidesz elnöke, s rögvest hidat ver a magunk mögött hagyott múlt és a felhőtlennek és boldognak vizionált eljövendő közé.
De vajon milyen hidat? A Kossuth hidat le kellett bontani, a Marx téri felüljáró pedig nem ért össze.
Választhatunk.

Gábor György 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!