Gombhoz varrni kabátot

Van Zuschlag-ügy, sajnos nagyon is, mondjon bármit konokul a névadója. Ahogy volt Tocsik-ügy is, meg voltak Schlecht Csaba Kaya Ibrahimnál landolt fantomcégei, van is még lezáratlan brókerbotrány, ítéltek el büntetőbíróságok képviselőt, államtitkárokat is, kényszerült vesszőfutásra hol egyik, hol másik párt. A pénz „lenyúlása” és a politikai kapcsolatok kihasználása, ha úgy tetszik, velünk élő történelem, miként persze erről is szól az egész történelem, ám a demokrácia szabad sajtója folytán erről immár nem lakonikus közleményekből értesülünk. Mostanság inkább nemcsak arra kell ügyelni, hogy ne vesszen el az ember a rázúdított részletekben, hanem arra is, ne vonjon le elhamarkodott, netán téves következtetéseket a gyakran felületesen, s kivált a célzatosan tálalt hírekből.

Mert a politika még a bulvárolvasónál is mohóbban veti rá magát a soros botrányra, s nincs abban semmi meglepő, ha az ellenérdekelt erők igyekeznek maximálisan kihasználni vetélytársaik befeketítésére. S hát a politikusok nem is próbálnak óvatosak lenni következtetéseik levonásában, túlzásokban bízvást vetélkednek a szenzációhajhász címszerkesztőkkel. Pedig főként a pártvezéreknek tanácsosabb lenne némi higgadtsággal kezelni kivált az olyan botrányokat, amelyekhez hasonlókba legközelebb ők szaladhatnak bele, ahogyan a múltban bele is szaladtak párszor. Minél nagyobb egy párt, annál kevésbé képes felelni minden emberéért, s ha egy országban történetesen szinte kettéoszlik a kormányzati és az önkormányzati hatalom, akkor még inkább érdemes kétszer is megfontolni a gombhoz elsietve kabátot varró vezéri véleményt.

Különben úgy jár, mint a pártvezér, aki – kedvenc sportja szóhasználatával – árnyékra vetődött: felbuzdulván a Zuschlag-ügyön, Orbán tüstént az uniós pénzek nagymérvű ellopásáról kezdett beszélni. Meg általában „maffiamódszerekről”, mivel ebben a konkrét vizsgálatban az ügyészek szervezett bűnelkövetést gyanítanak. Hamarosan már amiatt is magyarázkodnia kellett, hogy az uniós pénzek mekkora részére is értette vádját, s e hétvégére kiderült: a kiskunhalasi ügyeskedők jutottak ugyan állami, ám nem EU-pénzekhez. A bűn és üldözői szemszögéből ez édesmindegy, viszont az orbáni kreativitással felépíteni kívánt – és a több ezer milliárdos uniós támogatás szétosztását gyanúba keverő – vád megingott. Mi több, a kormány számára talán még időben is jött a baj, mert módja van nemcsak egy helyi bűnbandától elhatárolódni, vezessenek annak esetleges szálai bárhová, hanem most kemény intézkedésekkel eleve kizárhatja, hogy a választási kampányban kerüljön szembe az akkor már kivédhetetlen váddal: hagyta ellopni ezt az irdatlan összeget. Benyomásom szerint kedvező fogadtatása van Bajnai nekigyürkőzésének, s az ellenzéket a saját gyanúsítgatása is rákényszeríti most az együttműködésre, ha nem akarja magát keverni gyanúba.

Ettől még a kormány és feje nem úszták meg az effajta ügyekben elkerülhetetlen politikai kárt, s a jobboldal – kedvenc állításuknak megfelelően – összehangoltan támadó médiája lázasan próbálja elvinni a botrányt Gyurcsány küszöbéig. Semmibe véve a demokratikus jogállam ama alapelvét, hogy kapcsolatban állni valakivel még nem tesz bűntársává is (és egy vizsgálat rutinszerűen beidézett tanúiból csak elvétve válik gyanúsított). Általánosításban élen jár az ellenzéki vezér, aki „méltóbb névadót” is el tudna képzelni a Zuschlaghoz fűződő, dehogyis ügynek: „modellnek”. Mert szerinte ez egészében jellemzi a kormányzati munkát: mivel az Orbán-kormány idején róluk hallhattunk hasonlókat, revánsvágya érthető, s alighanem el is kellene végezni az összehasonlítást, no meg a tisztázásokat is. De értelmetlen lenne egy Zuschlag, egy Várhegyi alapon, hiszen a választópolgárok azért értékelik egyre lejjebb az egész politikai elitet, mert túl sok „ügy” akadt már minden oldalon, s a hatalomra kerülők nem képesek – vagy csak tessék-lássék módon – szakítani a pénzlenyúlókkal.

Már csak azért sem, mert a mi eredeti tőkefelhalmozásunk szerves részét képezik az állami támogatások, a korábbi (bár korántsem igazán) közvagyonból kell tőkések teremtéséhez „osztogatni”. Talán a Zuschlag-ügy valóban rátereli a figyelmet a modellekre, a vállalkozások mindenféle címen és rendre a – helyi vagy országos – hatalomhoz közel állókat előnyben részesítő pénzelésére. S hogy legalább az uniós pénzeknél szükség lenne esélyegyenlőségre. Most lehet lamentálni e konkrét visszaélés kapcsán a mostani ciklus pályázati pénzeinek sorsán és „párttörlesztésein”, de szerintem Orbánék sem a baloldalhoz húzó vállalkozók megsegítésére ötölték ki a Széchenyi tervet. A lakosság mindenesetre ugyan a soros botrányon háborog, de nem a neki sugallni próbált szelektivitással ítélkezik a politikáról, mint olyanról. S ha a vészesen megosztott politikai elit maga dől be a saját szelektív vádaskodásainak, akkor végül az itáliai kollegáik emlékezetes sorsára juthat, a teljes lecserélésre.

Hogyne, egy ilyen ügy óriási csábítás az éppen nem benne lévőnek a kabát rávarrására. Főleg akkor, amikor a bő esztendeje folytatott hazugsághadjárat a kimerülés jeleit mutatja, amint az a jobboldali média önismétléseiből is látható. Nem kellett soká, csak tegnapig várni, hogy egy lelkendező közíró megjelölje a csapásmérés új irányát: aki hazudik, az lop is, olvashattuk a nagy bölcsességet. Kár lenne tagadni, a balliberális oldalon is akadtak, akik az Orbán-kormányzás bármely visszaélését a kelleténél is jobban eltúlozták, s az egész jobboldalt sietve meggyanúsították. De azért ilyen átfogó és a mérlegeléssel mit sem törődő hadjáratok nem indultak, már csak a tévútra terelő önhergelés elkerülése végett sem. Megértem én, ha a vezér fenn akarja tartani seregei harckészültségét, s csatát nyerne tavalyi kudarca évfordulóján, így vezet a harci ösvény Őszödtől Kiskunhalason át az Astoriáig. Ám az eltelt esztendő bőven tanúsította a permanens mozgósítás veszélyeit is: a jobboldal hangadói jószerivel versengenek abban, melyikőjük képes elviselhetetlenebbnek találni a közállapotokat, még romosabbnak (az egyébként, ha lassabban is, de fejlődő) országot, ki tud még vadabb vádat kitalálni a kormány és elsősorban annak feje ellen. Némelyik talán csak ekként véli visszaadni a kölcsönt, mások azonban sejtésem szerint kezdik hinni is, amit naponta olvasnak kedvenc lapjaikban, hogy hovatovább a burmai buddhista szerzetesek módjára állnak szemben diktatórikus hatalommal.

S akkor, ugye, tenni kellene valamit, nemcsak beszélni meg népszavaztatni. Látszólag Gyurcsány van defenzívában, de szerintem inkább Orbán. Megfogta a radikálisokat, s azok nem eresztik. S immár a saját meggondolatlan retorikája kergeti őt magát: miközben – tisztában lévén a nyugati intézményrendszer követelményeivel – kínosan hajtogatja, hogy nem fogja átlépni a demokratikus kereteket, nyújtania is kell valamit azoknak, akiknek mindennapi kenyerét a kampfblattok, a harcias újságok jelentik. S a még azoknál is szélsőségesebb hírportálok őt vádolják naponta gyávasággal. Az Astoriához és onnan el négy sugárút is vezet, de a meg nem gondolt politikával mégis zsákutcába juthatnak.  

Avar János