Nika a maga ura Brüsszelben

 „Kevés az olyan kereskedelmi tv és rádió, amelynek van állandó tudósítója Brüsszelben. De azt is mondhatnám, hogy minden valamit is magára adó közszolgálati csatorna itt van és nem csak az európaiakra gondolok. Ilyenek a hírek is. Innen nem lehet minden nap szenzációs vagy annak látszó újsággal szolgálni” – mondta el a tudósító, aki munkájában szabad kezet kap itthonról. „Mondhatnám azt, hogy teljesen a magam ura vagyok. Magyarország azonban az Európai Unió tagja és nagyon sok olyan téma van, ami otthoni történés, de a szálak ide vezetnek. Aztán persze rengeteg olyan is akad, ami itt történik, de a szálak otthon futnak össze. A szabadság a kettő között és a kettőn túl van” – tette hozzá.
A 80-as évek közepén került a televízióhoz, mikor még újságíróként a Magyar Rádió Hírszerkesztőségében gyakornokoskodott. „Elkezdtem a Híradónál is szerkesztgetni, először csak külpolitikát. Nagyon gyorsan és sokat tudtam tanulni a Rádiónál, a legjobb iskola volt, ahhoz, hogy később több műfajban is dolgozzam. Kezdetben mindenevő voltam. Ez egyrészt nem volt nehéz, másrészt az étlap sem volt olyan gazdag, mint ma. A politika, a közélet érdekelt és nem bánom, hogy a ma már mindent befonó bulvár elkerült.”
A közszolgálati tévénél vezette a Híradót, a Panorámát, de 1997-től öt évig a TV2-nél dolgozott. Közvetítette a magyar uniós csatlakozás athéni aláírását is. „A közszolgálati és a kereskedelmi televíziók hírműsororait is jól ismerem. A nyersanyag, a hír mindig ugyanaz, a feldolgozás, a tálalás módja viszont más és más. Igényesebb, kevésbé igényesebb, közérthetőbb vagy éppen kevésbé. Valójában minden hír eladható így is, úgy is. A profi bárhogyan tudja csűrni-csavarni a híreket. Az újságírói felelősség ott kezdődik, hogy vajon tényleg csűri, csavarja-e, vagy marad az objektivitás pengevékony mezsgyéjén. A politikai hír műfajban normális esetben nincsenek különbségek a feldolgozás módjában, ha mégis, az már nem normális eset” – magyarázta.
Nem újdonság a tudósítói munka sem Nika György számára, a világ számos pontján készített interjúkat. Kérdeztem őt legemlékezetesebb élményeiről is: „Szerintem az ember nagy dobásait – ha egyáltalán vannak ilyenek – nem önmaga állítja rangsorba. Annál is inkább, mert a mi szakmánkban nem mindig „látszik” vagy „hallatszik” a munka esetleg legnehezebb része. Már nem kezdő, de még sokat elviselő koromban Panamában fél napot ültem a repülőtér fogdájában. Annak idején sokat jártam Latin-Amerikába tudósítani, sok hasonló élményem volt. Szóval a panamai fogda – onnan kijutni, kidumálni magam és viszszaszerezni az útlevelem – nem volt semmi. Aztán Chilében a santiagói metróban – több száz tüntető társaságában – órákig a könnygázt szívni, mert a lovas rendőrök oda tereltek be minket, azt sem felejtem el soha. Kubában néhány tudósítói hét után nemkívánatos személy lettem. Dolgoztam a szétrombolt Nicaraguában és pár napot töltöttem a salvadori fronton is. Győzködtem – végül sikerrel – Gabriel Garcia Marquez Nobel-díjas írót, hogy ne hagyjon faképnél bogotai interjúnk közben, mert mégis rákérdeztem az ő és Fidel Castro barátságára. És egy itthoni példa: tavaly az MTV ostromának évfordulóján este negyed kilenckor beültem a Híradó stúdiójába egy ötperces rendkívüli adásra és hajnali kettőkor jöttem ki. Életem leghosszabb élő adása volt” – emlékezett vissza.

Á. D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!