Kommentár

Sajnos a szerbeknek nincs Willy Brandtjuk, aki 1970-ben a német világháborús területveszteséget tudomásul vevő lengyel–nyugatnémet megállapodást akként óhajtotta elfogadtatni honfitársaival drámai tévébeszédében, hogy „nem mondtunk le most semmiről, amit már el nem vesztettünk volna régen”. Szerbia nem az önállóság egyoldalú albán kikiáltásával vesztette el Koszovót, amit nemzeti bölcsőjének tekint, hanem jóval korábban (ahogy a mi Trianonunkat is „előkészítette” az Erdélyben már két évszázaddal korábban létrejött román nemzetiségi többség). Amikor Milosevics megvédeni hirdette a szerbség pozícióit az addig autonóm tartományban, addigra ott már majd kilencven százalékos volt az albán többség. A hajó akkor ment el, s aligha segíthetett volna ezen Belgrád bölcsebb és főleg békésebb koszovói politizálása, de a milosevicsi szerb nacionalista ámokfutás csak felgyorsította a nemzeti tragédia bekövetkeztét.
Brandt bölcsességére ma mindenütt szükség volna, nemcsak Belgrádban. Szerbia szomszédjainak, kivált azoknak, akiknek nemzettársai is élnek ott, ma egyszerre kell megérteniük az albánok függetlenségi vágyát és a szerbek nemzeti tragédiáját. Ne legyünk álszentek, korántsem csupán magasztos elvek segítették az albán törekvések amerikai és európai támogatását: ezzel az erővel a kurdok is megkaphatnák végre (az eredetileg még az 1919-es versaillesi békekonferencián nekik kilátásba helyzett) önálló államukat, de persze senki sem akar ujjat húzni a kurd nemzet darabjain osztozó szomszédokkal. Pedig az – Irakon belüli kvázi önállóságukért hálás – kurdok is lelkesen lobogtatják az amerikai zászlót, nemcsak az albán muzulmánoknak kedvezve szerezhetne Washington jó pontokat az iszlám világban.
Most a nagyhatalmi fővárosokban sietnek hangsúlyozni, hogy szó sincs nemzetközi precedensről, ám ezt a legkevésbé azok fogják elhinni, akik már, különféle szeparatisták, eddig is inkább hittek a fegyverek tényteremtő erejében (és emlékeznek a koszovói albánok gerillamozgalmára). A szellemet ritkán sikerül visszaparancsolni a palackba, avagy a fogpasztát visszanyomni a tubusába. A balkáni láncreakciókról pedig két világháború nyitányán és a kilencvenes években is alkothattunk némi fogalmat. Hazánknak ráadásul nemcsak szomszédsági, hanem nemzeti tétje is van ebben az egyelőre kiszámíthatatlan kockázatú játszmában.
Talán ezért sem kellene elsietni Koszovó elismerését. Megtagadni persze nem kell, de elhamarkodni sem. Ebben a kényes helyzetben igazi nemzeti, pártok közti egyetértésre lenne szükség és inkább kellene tekintettel lenni azon szomszédainkra, ahol magyarok élnek, mint nagyhatalmi elvárásokra, lett légyenek azok bármennyire fontosak. Utóvégre szomszédainkat nem válogathatjuk meg, s ezt szövetségeseink is tudják. A késleltetett – mondjuk a koszovói szerbekkel való bánásmódhoz és persze  a vajdasági magyarok szerb kezeléséhez kötött – elismerés netán a nyugati nagyhatalmi kecskét is jóllakatná és a szomszédsági kapcsolatok káposztája is megmaradna.

A. J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!