Közelebb hozza az esélyeket a tandíj

Olybá tűnik viszont sok, a felsőoktatásban jelenleg költségtérítéssel tanuló diáknak, hogy a HÖOK vezetője részérdekeket képvisel: ugyanis például az első évesek közül 32 838 diák költségtérítést fizet, s 48 724 azoknak a száma, akik állami finanszírozásban tanulhatnak. Egyébként e költségtérítésen tanuló fiatalok szerint aligha véletlen, hogy a népszavazási kampányban az ő költségtérítésükről szó sem esik! Szerintük Miskolczi is hallgat, noha állítása szerint a „tandíj nem politikai kérdés”. Arról is csend van, hogy éppen jópár esztendővel ezelőtt, a jelenleg tandíjellenes Fidesz kormányzása idején volt legtöbb a fizetős diák: míg 2001-ben az elsős főiskolai, egyetemi hallgatók közül 50 825 tanulhatott teljes mértékben az adófizetők pénzéből, addig ugyanakkor
47 215 főnek kellett szemeszterenként a félévre jutó költség jórészét, akár többszázezer forintot is leperkálni, s esélyük sem volt átkerülni a másik térfélre mégoly jó eredménnyel sem. A fer – azaz a fejlesztési részhozzájárulás – amit hétköznapian csak tandíjnak neveznek, ezt az átjátási lehetőséget teszi lehetővé.
Tatai-Tóth András matemetika-fizika szakos gimnáziumi tanár, szocialista honatya – a párt oktatáspolitikusa – szerint a korábbi államfő, Mádl Ferenc még oktatási miniszterként 1993-ban ezt mondta a felsőoktatási törvény parlamenti vitájakor: „A tandíj a hallgató hozzájárulása saját képzésének költségeihez. Amellett, hogy ez a felsőoktatás jelentős forrása lehet, egyben meghatározó struktúraalakító és hatékonyság-befolyásoló tényező is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a felsőoktatásért, mint szolgáltatásért fizető hallgató kereslete befolyásolni képes az intézmények kínálatát, de a minőséget is.” De menjünk tovább: a Fidesz 1994-es választási programjában is szerepelt a tandíj bevezetése: „A felsőoktatásban részt vevő hallgató közvetlen és közvetett egyéni haszna nagyobb a képzésből kimaradó és azt csupán adójával támogató polgár közvetett hasznánál, és ezért méltányos, hogy a nagyobb haszonra szert tevő hallgató a nem tanuló polgártársainál fokozottabb módon járuljon hozzá a felsőoktatás költségeihez.” – Ja, ez régen volt. Ez még a „polgározás” kora. Ma az „emberek” dívik…
A szabaddemokraták mindig is a részbeni költségtérítés pártján álltak, akárcsak az MDF. Hiszen a diák a felsőoktatás, mint szolgáltatás közvetlen haszonélvezője, ezért vállaljon igenis részt a költségek viseléséből, hiszen nem várható el, hogy sokéves – sokszor „lébecolással” el is húzott tanulásukat az adófizetők finaszírozzák. A hazai adófizetők! Azon diákok felsőoktatási költségeit is példának okáért, akik a diploma megszerzése után rövidebb vagy hosszabb ideig – netán mindörökre – más országban, földrészen hasznosítják az itthon „ingyért” megszerzett diplomát.
Molnár Károly, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora, a Magyar Rektori Konferencia elnöke amondó, hogy „bugyuta, a felsőoktatásban résztvevőkhöz” méltatlan mederbe terelődött a tandíjvita a politikai mellékzöngék miatt, ráadásul szó sincs arról, amiről maga a népszavazási kérdés szól. Nincs ugyanis TANDÍJ a törvényben. Mert ha tandíjról szólna az, akkor nem 105 ezer forintos évi alapképzési részhozzájárulásról, mesterképzésben pedig nem 150 ezerről lenne most a „gumicsont-vita”. A képzések valós költségét tekintve a tervek szerint jövőre évi 105 ezret fizetők is a ténylegesen rájuk fordított költségeknek csupán 28 százalékát fizetik meg átlagban, képzésük 72 százalékát továbbra is az adófizetők állják. Havi tízezer forintnyi hozzájárulás a rektor szerint senkit nem vág ma földhöz azon juttatások mellett, amelyek megilletik azt, aki valóban rászoruló. Jelenleg évi 200 ezer forint jut egy hallgatóra szociális jutttatásként, amit ők maguk osztanak el egymás közt segélyre, lakhatási támogatásra, stb. Ha pedig jól is tanul, ösztöndíjat kap, nem keveset. A diákhitel – amit már negyedmillióan vesznek fel – is a tanulást, az egyetemi évek alatti megélhetést szolgálja: ma már egy évben félmillió forint is felvehető. A marsallbot is minden belépőnek a kezében van, hiszen a 15 százaléknyi legjobb eleve nem fizet majd részhozzájárulást, sőt ösztöndíjat kap.
Egyébként kevesen szólnak ma róla: 1850 és 1985 között eleve tandíjköteles volt a felsőoktatás. Amúgy nem szereti felhozni a példát, mert nem akar „papolni”, de kénytelen beszélni róla: igen kevesen vállalnak ma munkát a diákok közül. Ő 1967-ben diplomázott, s mivel otthonról nem volt jól eleresztve anyagilag, az egyetemi évek alatt végig tanított, korrepetált. S bár valóban a legszebb évek az egyetemi évek az ember életében, de nem biztos, hogy a köz terhére kellene ezeket meghosszabbítani: jelenleg az 5 évet átlagosan 6,5 év alatt tudják le a felsőoktatásban tanulók. Azt pedig rektorként eleve nem tudja elfogadni, hogy bárki azt higgye: a fejlesztési részhozzájárulásból az egyetemek meggazdagodnak – a Műegyetem éves költségvetése 30 milliárd forint, ehhez képest  elenyésző a tervezett fer – vagy netán a kieső állami támogatást pótolnák. Nincs pénzkivonás a felsőoktatásból: a szaktárcával történt többéves megállapodás szerint a tavalyi 219 milliárd forintról 225-re nőtt a főiskolákat, egyetemeket megillető keret, ez 2010-ben 241 milliárdra emelkedik. Ráadául az Állami Számvevőszék ellenőrzi is, hogy mire költik a bevételeiket: márpedig a „tandíj” teljes egészében az oktatás minőségét segíti – harmadában éppen a hallgatók „minőségét” – teljesítményét, önmagukkal, az intézménnyel szembeni  igényességét – mert ösztöndíjat kell ezen arányban képezni belőle. 
A Magyar Rektori Konferencia egyébként a mai kettősséget meg szeretné szüntetni: azaz a teljesen állami támogatottság és a költségtérítésesség közti óriási ollót. A saját koncepciójukat tehát májusra leteszik a szaktárca asztalára. Ma igen „durva” a lépcső: a fejlesztési részhozzájárulás 105 ezer forintja áll szemben a költségtértéses tanulására fordítandó 500-600 ezer forinttal, ami még mindig csak a fele a felsőoktatási képzés éves költségének. Így ma lényegében mindenki „államilag támogatott”, csak nem mindegy, hogy mennyire! A mérnök-rektor matematikai magyarázatot fűz a tervükhöz: a tandíjnak „simított függvényként” hat lépcsőben kellene működnie – tanulmányi eredmények, elért kreditpontok alapján. Azt javasolják, hogy a hallgatók egységesen, az előző évi teljesítményük alapján megállapított tandíjat fizessenek. E szerint a tanév elején minden hallgató befizetné a tandíjat, majd a nyári vizsgaidőszak lezárulta után a vállalt kreditet nem teljesítőknek újfent a zsebükbe kellene nyúlniuk, ám azok, akik igen, teljesítményhez kötött ösztöndíjhoz jutnának. A tandíj nagysága intézményektől és szakoktól függene, az így befolyó összeget fejlesztésre és ösztöndíjra fordítanák.
Mint Molnár a VH-nak elmondta: a jelenlegi felsőoktatási struktúra igazságtalansága és nem a fejlesztési részhozzájárulást esetleg eltörlő népszavazás indította a rektorokat arra, hogy kidolgozzák saját javaslatukat, amelynek tehát az a lényege, hogy nem tennének különbséget az államilag támogatott és a költségtérítéses képzés között. A mérhetetlen igazságtalanság ugyanis abban rejlik, hogy adott esetben minimális pontszámkülönbség dönti el, ki, melyiknek lehet részese. Ezért nem híve igazán a nyelvvizsgáért adható pluszpontoknak sem, mert a nyelvtanulás egy szint felett valóban apuci-anyuci pénztárcájától függ…  Ráadásul Molnár szerint nem az egyetemi időszak az, ahol kijönnek az esetleges hátrányos helyzetből fakadó különbségek, tehát nem igaz az, hogy „nem tanulhat a szegény”, hiszen az, aki mélyről jön, kap segítséget. Az igazi esélyegyenlőséget az általános és a középiskolákban kellene szerinte megalapozni.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!