Nem tudom a mérgemet, az elkeseredésemet, a fájdalmamat magamban
tartani. Dolgozott az utcánkban nekünk és másoknak is egy ember.
Segítőkészsége, kedvessége, ügyessége, hozzáértése kiemelte őt az
alkalmi munkákból tengődők sorából. Barátként lehetett tisztelni,
holott sokak szerint „csak egy magyar cigány” volt.
Ha nem érezte volna nap mint nap ezt a megkülönböztetést, talán most nem lenne a halálán. Három éve tudták meg az orvosok, hogy a tüdején folt van. Antibiotikummal kezelték. Érdeklődtünk több helyen, azt mondták, műtéttel akár meg is menthették volna. Ha bőre fehér lett volna, talán nem lenne halálán, talán megműtötték volna? Gondolni sem szeretnék erre. Persze egészségügyünk horrortörténeteinek ismeretében ezt abszolút el tudom képzelni. Vajon nincs lelkiismeretfurdalásuk ilyenkor az orvosainak? Nekem van, pedig nem kellene!
A családjának alig van betevő falatja, de összetartanak. Büszkék. Őrzik a haldoklót, együtt van mindenki. A kórházi ágyról még felhívtak, és könnyeimmel küszködve még beszélhettünk vele, munkákról, emberségről. Hogy majd miből temetik el, még nem tudja a család, mert iszonyúan szegények. Esetleges segítséget a család nagyon megköszönne. (A VH szerkesztősége átveszi és továbbítja az esetleges adományokat. A szerk.)
Kis Lászlóné, Budapest
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!