Harminc évig angolnyelv-területen, majd ’86 óta itthon néztem az
ugyancsak angol-, valamint az ORF1 német nyelvű közvetítéseit a
külföldi sporteseményekről. A közvetítések fő jellemzője, hogy
„nézőbarátok”. Az embernek alig volt tudomása arról, hogy ki
„közvetíti” szűkszavúan azt, amit a képernyőn lát, és 99 százalékban
azért néz, mert érti és kedveli az adott sportot. Az események során
adódó szünetekben a közvetítők olyan szakértők kommentárjait is
megosztják a nézőkkel, akik az adott sportágban már kimagasló
eredményeket értek el, így véleményüknek „súlya” is van.

Mindezt azért említem meg bevezetésként, mert amióta a televíziós sportcsatornák megszaporodtak és az Eurosport is magyarul közvetít, sajnálatos változások következtek be, és ragályos kórként terjedve, ma már a sportközvetítések túlnyomó hányadát jellemzik. Sok esetben szinte lehetetlenné téve az események zavartalan élvezetét.
Nálunk jóformán mindenkiből szakkommentátor lett (sokan öt-hat sportágban is), akik sajnos megállíthatatlan szóözönnel – a rádióközvetítések stílusában – közvetítenek, elfeledve, hogy többnyire ők is ugyanazt nézik a képernyőn, mint mi! Úgy tűnik, őket már nem a nézők igényeinek a kiszolgálása érdekli, hanem egymással versengve igyekeznek bemutatni, hogy mennyire felkészültek. Ezért aztán megállás nélkül ontják a statisztikai adatokat a csapatok régmúlt eredményeiről, a játékosok, versenyzők életkoráról, családi állapotáról, magánéleti botrányairól és sok másról, miközben zajlanak az események, ÉLŐBEN folyik a verseny!  Sportkedvelő ismerőseim – köztük neves televíziós sportriporterek – egybehangzó véleménye, hogy pillanatok alatt csendre intenének, ha a nézőtéren, mellettük ülve, megállás nélkül ilyesmikkel tömném a fejüket, mert ha érdekelné is őket a téma, arra legkevésbé az éppen zajló sportesemény közben kíváncsiak! A tévénéző ugyanígy érez, sajnos azonban nem tudja csendre inteni az egyre gyakrabban már csak tudálékoskodásként jellemezhető közvetítői szóáradatot.
Riasztó mértékben elterjedt a szuperlatívuszos jelzők használata, hiteltelenné téve még az „igazi” szakkommentátorok teljesítményét is. Azt még csak megértettük, amikor az egyszeri parasztember – először látva egy zsiráfot a fővárosi állatkertben – kijelentette, hogy „mondhatnak nekem, amit akarnak, ilyen állat nincs”! Az azonban már nehezen hihető, hogy a volt profi teniszezők egy mérkőzés közvetítése során folyamatosan „elképednek, hihetetlennek, fantasztikusnak, zseniálisnak” tekintenek olyan ütéseket, amelyeket a világranglista századik játékosa is rutinszerűen végrehajt – persze sokkal ritkábban, mint Roger Federer. Az is hamisan cseng, amikor bármelyik csapat is lövi a gólt – mondjuk két német csapat mérkőzése során – „szakkommentátorunk” extázisba esve ordít, hisz ez csak akkor lenne érthető, ha mindkét csapatnak drukkolna. (Amikor a ZTE szerzett gólt a Manchester United elleni mérkőzésen, én is ordítottam, a visszavágón kapott gólok esetében már nem.)
Kommentátoraink egyre növekvő számban értékelik túl szerepük fontosságát. Megmosolyogtató volt, amikor egyikük még bocsánatot is kért a nézőktől, mert az általa „izgalmasnak ígért” mérkőzés unalomba fulladt. Az Eurosport legnépszerűbb kommentátora még azért is elnézést kért egyszer, mert valamilyen okból közel tíz másodpercig (sokak örömére) csendben maradt! Többnyire értenek a közvetített sporthoz, de félelmetesen növekvő mértékben oktatófilmként kezelik a közvetítéseket, szinte lehetetlenné téve, hogy a néző zavartalanul nézhesse végig akár egy 45 másodperces alpesi sí szlalomfutamát. Nehezen érthető, hogy az Eurosport sznúkerközvetítéseinek magyar adásában miért kell két közvetítőnek végigkommentálni az eseményeket, miközben az angol nyelvterület több százmilliós nézőseregét teljes mértékben kielégíti, hogy zavartalanul nézheti végig ugyanezt, mert az angol nyelvű adásban főleg csak a szünetekben, vagy a viadal végén hallhatók a szakértői vélemények.
Külön fejezetet igényelne a fogalomzavaros hasonlatok felsorolása, ezért csak kettőre hívom fel a figyelmet. Miféle „dicséret” az, hogy a focista „keselyűként csapott le a labdára”? A keselyű lusta röptű madár, és csak döglött állatokat képes birtokba venni. S ha már az állatoknál tartunk, szerencsésebb a „lórúgásszerű”, mint a „bivalyerős” lövés hasonlata, figyelembe véve, hogy az utóbbi ugyan erős, de lassú mozgású igavonó állat.
Befejezésként idézek egy neves sportriporter nekem írt leveléből:
„Ami a kommentátorokat illeti: most már, hogy csak nézőként követem őket, nem betyárbecsület elleni, ha kicsit én is szidom őket. Kimondottan idegesít engem is, amikor szétbeszélik a közvetítést, mintha a néző hülye lenne vagy vak. Az meg, amikor bulvárként kezelik, egyszerűen megőrjít. A minap hajnalban felkeltem nézni az Eurosporton az úszó-vb-t. A két riporter úgy röhincsélt, mintha a Boross–Bochkor show-ban lennének, azt hittem idegbajt kapok.”
Schedel Andor, Budapest

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!