…én nem tudom, más hogy van vele, de én imádom a sós kiflit. Nem mintha
bárkit érdekelne, de azért leírom: reggelire mindennap egy pohár hideg
tejet és egy átmelegített sós kiflit szoktam fogyasztani.
Csakhogy mostanában egyre nehezebb beszerezni kedvenc péksüteményemet.
Ahogyan gyermekkorom rongyosra olvasott regényeiben a nagy vadászok, én is úgy indulok cserkészni a mindenféle üzletláncok pékárut kínáló polcai közé, kezemben a frissen tépett nejlonzacskóval, hogy amint megpillantom, azonnal beledobhassam hőn áhított sós kiflimet, mintha attól félnék, hogy amint nyúlok felé – elrepül. Ám mostanában egyre gyakrabban megesik, hogy hiába ácsingózom rá, hiába próbálkozom reggel, délben, este, a sós kifli rekesze üresen áll. Próbáltam érdeklődni egy fehér köpenyes eladótól, de ő lesajnáló mosollyal közölte:
– Ó, már régen elfogyott!
– Kapnak még?
Az alkalmazott szemében gúnyos megvetés és dac.
– Ma már nem!
Egyszer mégis olyan szerencsém volt, hogy sikerült éppen meglesnem, amikor hozták. Sok-sok rekeszben halmokban állt zsemle, császár meg korpás meg magos, mindenféle kifli, egyenes, vajas, sajtos, de a kedvencemből csak tíz-tizenkét darab érkezett.
Mi lehet a titok? Ezt viszik – hozzám hasonlóan – a legtöbben, és mégis ebből van a legkevesebb. Ki tudja? Lehet, hogy valami bűnös kommunista hagyomány a sós kifli. Vagy éppen ellenkezőleg: olyan dzsentri szokás, mint a primadonna cipőjéből pezsgőt inni. Nem tudom.
Talán ostobaság is ezzel előhozakodnom most, amikor már megint és mindig sorsdöntő népszavazás előtt állunk. Három jól elhelyezett válasszal a jövő megint és újra elkezdődik. Az élet újra szép lesz, szinte ingyenes lesz minden, és a Margit-szigetet birtokba veszik majd a kis proletárgyerekek. A gonoszság „alámerül az óceán vizébe”, és a jók kerülnek hatalomra. Több száz éves derűs és boldog korszak köszönt ránk, egy új világ, amelyben majd megint lehet sós kiflit kapni…
A jövő elkezdődik. Igen. Nem.
Gálvölgyi János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!