Hol a nyugodt erő?

Most a feltűnően kevésbé harcias (és a baloldali szavazókat megriasztani nem akaró) ellenzéki vezér csupán latolgatja a politikai következményeket, ő maga is várakozóan tekint a koalíció nagyobbik pártjának referendum utáni mérlegelésére, s inkább máris a következő népszavazást helyezi kilátásba. Ez volna a permanens forradalom orbáni változata, amihez persze a jobboldal egyre türelmetlenebb „forradalmárait” is permanensen kell kordában tartania, de legalábbis csak holmi randalírozásra szorítania, hiszen európai néppárti alelnökként tisztában van az erőszakos hatalomátvétel elfogadhatatlanságával. Ha már meg nem tudja buktatni a kormányt, tőle telhetően igyekszik lehetetlenné tenni a kormányzást. S közben, mint múlt vasárnapi tévéinterjújában is, álszentül álmélkodik azon, hogy a kormány nem tud szót érteni a társadalommal: hajdan Hofi élcelődött azzal, hogy áll a hírhedt vagány az Ifjúsági Park előtt, miért nem vagy benn, kedves Feri, valami balhé van? – nincs – veti oda a vagány.Akkor miért nem mégy be? Mert akkor lenne…
S gyaníthatóan már arról is le kellett mondania, hogy rókaként énekli ki a koalíció szájából a sajtot, csak a jobboldali médiában buzgólkodnak némelyek kitartóan a népszavazás nyomán előre hozott választások, vagy az elnöki parlamentoszlatás szorgalmazásával. A vezér taktikázásra kényszerül: balfelé ez csupán szociális népszavazás, egy „megsarcolás” elutasítására kell igent mondani, a jobboldaliakban viszont tartani kell a reményt, hogy mégis sikerül legalább a kormányfőt megbuktatni. Így aligha tetszhet neki a jobboldali cikkíró ama tegnapi érvelése, hogy a választók „a nem szavazatukkal vagy esetleges távolmaradásukkal támogatják a kormánypártoknak a kizárólag a hatalom megtartásáért folytatott emberkísérleteit”. Orbán nem véletlenül emlegette tévéinterjúiban, hogy nemcsak az igenek győzelme, hanem a részvétel is fontos. Amikor az ötlet eszébe jutott, az alacsony (alig két milliós) eredményességi küszöb mozgatta meg a fantáziáját, ám időközben rájött arra, amit óvatlan publicistája kikotyogott: ha – a korábbi referendumokhoz hasonlóan – alacsony a részvétel, akkor sovány a siker, tényleg csak a vizitdíjat tudja visszavonatni, holott az érdekli a legkevésbé. Akkor a kormányoldal bízvást követheti a jobboldali tollforgatót és a nem-ek mellé sorolhatja a távolmaradókat is (miként tehette okkal az állampolgársági népszavazás után). S ezért állítom, amit sokan vitatnak, hogy ha nincs esély a nem-ek többségére (és ilyen jellegű referendumnál arra soha sincs), akkor bölcsebb a népszavazást állampolgári jogon bojkottálni. Továbbá elvszerűbb is, mert ez valójában durva támadás a képviseli demokrácia, a többségi felhatalmazású kormányzás ellen (természetesen ezt is tudja a parlamenti ellenzék civileknek fenntartott fegyvert forgató vezére, s tévéinterjújában ezért kérdezett vissza tettetett csodálkozással, hogy miért lenne majd az ő győzelme, s próbált újfent elbújni, ő a kezdeményező, a pártjával az aláírásokat összegyűjtő „az emberek” mögé).
Ellenlábasa, a kormányfő ennél több joggal hirdeti, hogy a népszavazás kikényszerítője csak március 9-ét nyerheti meg, 10-t már elbukja: szó sem lesz a kormány elkergetéséről. Gyurcsány nyilván szintén tisztában van azzal, hogy helyzetét és a pártján belüli megítélését befolyásolja a népszavazási eredmény is, de ez voltaképpen minden politikai fejleményről elmondható. Amint a héten egyik erős emberük egy interjúban kifejtette, a szocialisták nem egyetlen, ráadásul eleve reménytelen csata alapján ítélik meg miniszterelnöküket és azt, érdemes-e vele megvívni a következő, 2010-es választást (az persze felvethető, hogy magát e csatát érdemes volt-e az ellenfél által kiszemelt terepen lebonyolítani, s nem használni ki éppen az egészségbiztosítási törvény kínálta alibit a vizitdíj ejtésére, s akként üres csatamezőre terelni az ellenfelet).
S hiába a láthatáron már a következő, e népszavazás valóban felfogható fordulópontnak, de korántsem abban az értelemben, ahogyan kitalálója elképzelte. Parlamenti beszédét a miniszterelnök azzal kezdte, hogy átkozottul nehéz másfél év áll mögöttünk, de még inkább mögötte. S szombati Népszava-cikkben Gyurcsány azt hangoztatja, hogy „mind költségvetési, mind átfogóbb politikai értelemben is lényegesen megváltozik a kormányzás mozgástere a 2010-ig hátralévő jó két évben”. Pontosan ezért sietett – az immár új, mert megszorítási kötelmek nélküli – helyzetet kihasználandó baloldali polgárosodási programot hirdetni, s azon melegében hozzátenni a tudásfejlesztésit is. A kedvenc politológusi zsargonnal: „tematizálni” a közéletet, s tenni ezt meglehetősen konkrét elképzelésekkel. A „Gyurcsány-részvények” első visszhangja arra vall, hogy sikerült is felkelteni – vetélytársa kifejezésével – az emberek érdeklődését. De leginkább alighanem azzal, hogy mintegy jelképesen értésre adta: azt a nadrágszíjat már nem kell tovább szorítani, óvatosan ki is lehet belőle engedni. S talán az is benne van, hogy végre szétválik a reform és megszorítás. Hogy az előbbi többé nem az utóbbi szinonimája.
Jó szimatával Orbán megérezhette ezt, vélhetően ettől igyekezett ő is a nyugodt erő megtestesítőjeként szerepelni, feledtetni ama másfél esztendő harcias és fenyegető vezérét. A héten még arra is kedélyesen látszott reagálni, hogy az egyik utódjelölt mintha kiugrott volna a bokorból. Valamilyen, (bár korántsem mindegy, hogy milyen arányú) népszavazási sikerre számítva, Orbán most a háborút a politika eszközeivel folytatná: immár nemcsak „leírja” a kormányt és fejét, hanem úgy viselkedik, mint aki virtuálisan máris kormányoz. Szózavarral: reflektorfénybe állítaná a maga árnyékkormányát (amelybe, mint megtudhattuk tőle, három miniszteri gárdányi is akad pártjában, bár egy ezúttal is több lenne). Ami egy korábban elcsapott kormányfő részéről tökéletesen elfogadható igyekezet. Mit kínáljon egy ellenzéki vezér, ha nem alternatívát. Csakhogy a valóságos kormány mozgásterének vitathatatlan bővülésével és a megszorítási kényszer múltával ez nem merülhet ki, mint eddig, olyan ködös általánosságokban, mint „erős ország” akarása: ha már Gyurcsányt naponta vádolják a jobboldali sajtóban diktatórikus törekvésekkel, akkor ő vajon miért akarna országgyengítést?!
Egy koncepciózus – és nemcsak retorikailag baloldali – kormányzás azonban már akkor is előnybe kerül, ha nem kell többé elvennie: szerintem téves az a politológusi nézet, hogy ha nem lesz miből „osztogatni”, azt megsínyli egy kormány. Nyugati tapasztalatok vallanak arra, hogy egy recesszió mélypontja után az emberek megnyugszanak: ezt megúszták, s már a lassú javulást is képesek nyugtázni. Különben a Horn–Bokros-stabilizáció igazi (és választási osztogatásba is kezdő) haszonélvezője Orbán lett, ám a szocialisták az 1998-as választásokon ismét elérték a négy évvel korábbi 33 százalékos eredményüket (és nem rajtuk, hanem a mandátumaik kétharmadát elvesztő liberálisokon múlt a koalíció sorsa). Vagyis a két nyugodt(?) erő versengése még egyáltalán nem dőlt el, amit az is jelezhet, hogy a Fidesz mostani hatalmas fölénye a 2006-os pártválasztók mintegy kétharmadánál jelentkezik, egyharmad átment bizonytalanba. Ha úgy tetszik, mostantól a küzdelem értük zajlik. Hogy aztán ők melyik valóban nyugodt erőt fogják bő két év múlva méltányolni, arról korai találgatni a ciklus derekán, ámde a nyugalmat bizonyosan értékelnék. Vagy másként fogalmazva: a nyugtalanság okozóját alighanem jobban elmarasztalnák, mint a megszorítások elviselése közepette. Ha felmérte, ha sem, az ellenzék számára is új szakasz kezdődik.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!