Nincs visszaút a szocializmus álbiztonságába

A március 9-i népszavazás kapcsán a Vasárnapi Híreknek elmondta: „a háromszáz forintnak tétje van”. Sokan azt mondják, hogy nem a 300 forintról szavazunk, a szavazáson mégis erről a 300 forintról és felhasználásáról döntünk. Nem a kormányról, nem a reformról általában, hanem arról a 300 forintról, ami a háziorvosaink számára a biztonságos működést jelent. Szakpolitikusként úgy látja: nagy felelőtlenség, hogy a politikai üzengetésre használt népszavazás miatt esetleg háziorvosok mehetnek tönkre, főleg a vidéki kistelepüléseken. Hiszen ha a népszavazás a vizitdíjat eltörli, akkor a háziorvosok elvesztik a bevételük negyedét. A sok kis 300 forint a háziorvosoknál ugyanis ilyen sokat jelent. Számára a népszavazás ezért a jövővel és a realitásokkal való szembenézés képességéről szól. Hogy elfogadjuk-e, megértjük-e, hogy a szerzett jogok mögötti megőrizendő értékeink, eszméink – a megváltozott körülmények között – csak a szerzett jogok átalakításával tarthatók fenn. Hogy hajlandóak vagyunk-e megérteni Európa tendenciáit, fő kérdéseit.
A XIX században Európában kormányzati politikaként is megjelent a szolidaritás elv igénye, ezért Bismarck 1881-ben bevezette a kötelező társadalombiztosítás intézményét. Ez – bárki, bármit is mond – Magyarországon is fennmarad. Amellett is, hogy a belépő magánbefektetők 49 százalékban részesednek majd az 51 százalékos tulajdonrészű magyar állam mellett a jövőre megalakuló egészségpénztárakban. Az, hogy valami üzleti vagy társadalombiztosítás, az nem politikai, hanem szakmai kérdés: nagyon egyértelmű és konkrét  szabályai vannak, így az üzleti biztosításban nem kötelező a részvétel, kockázatarányos lehet a díjbefizetés, oda-vissza el lehet egymást utasítani. A társadalombiztosításban pedig – a mi új egészségügyi  törvényünk szerint is – jövedelemarányos díjról van szó és nem kockázatarányosról, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés a befizetés összegétől és jogcímétől független, azaz nem létezhet olyan, hogy „én többet fizettem, akkor nekem több, jobb jár”, mert ugyanaz a minőség jár mindenkinek. És a társadalombiztosításban befizetői kontroll is érvényesül – ilyen az üzleti alapúban nem létezik. Innentől kezdve tehát nem politikai vélemény kérdése – mert az ténykérdés, hogy a magyar biztosítási modell társadalombiztosítás!
Ám az ingyenesség – azaz a látszatingyenesség – pazarló, és a társadalmat a legfontosabb erejétől, az öngondoskodástól, a polgárok tenniakarásától fosztja meg. Az állam senki helyett nem lehet egészséges, és ha az egészség fenntartásában, a megelőzésben, az egészségügyi szolgáltatások rendszerének hatékonyságában az egyénnek nincs szerepe, érdeke, akkor ez nem is működik jól. Ezt bizonyítja az is, hogy a nevében „igazságos”, „szolidáris”, „ingyenes” rendszer ellenére rossz a lakosság egészségi állapota, alacsony a születéskor várható átlagos élettartam, és az egészségügyi szolgáltatások is a hiánygazdaság összes tünetét felmutatva működnek, kitermelve a hálapénzrendszert, mint a korrrupció egyik fajtáját.
A XX. század végének nagy rádöbbenése Kincses szerint, hogy a jóléti rendszerek forrásigénye – az orvostudomány fejlődése, az átlagos életkor szerencsés növekedése és a mindezt nem követő nyugdíjkorhatárok miatt – gyorsabban nő, mint a gazdaság teljesítménye. Így minden országban egyre több a konfliktus ezen a téren, s ez mindenütt a rendszer átalakítását követeli. Az európai országok többségében ma a „közbeszéd” vizitdíjról, igénybevételi szabályozásról, az öngondoskodás szerepének felértékeléséről, a hatékonyabb működésről szól. Szerencsés országokban többpárti programként, de általában inkább vitaként és tüntetésként… Hogy csak pár EU-s tagállamot említsünk – így az államtitkár –, a legtöbb helyen az egészségügyi ellátás igénybevételéhez önrészfizetési kötelezettség járul. Finnországban az alapellátásban konzultációnkként 11, sürgősségi esetben 15 eurót kell fizetni, a járóbetegellátásban
22-t, a kórházban is napidíj van, ezek alól csak a 18 éven aluliak mentesek; Csehországban most, januárban vezették be a vizitdíjrendszert, ami nálunk éppen most tekinthet vissza egyesztendős múltjára: az alap- és járóbetegellátásért fizetendő összeg náluk 30 korona (nagyjából 300 forint), az ügyeleti díj 90, a naponta fizetendő kórházi önrész mértéke 60 korona. A németeknél a kórházakban napi 10 eurót kell fizetni, az olaszoknál a járóbetegellátás alkalmanként 36 euró; Portugáliában a biztosítottaknak 2-8 eurót kell fizetniük minden alkalommal.
Kincses Gyula szerint tény, hogy nem magyar problémáról van szó tehát, de a térségben ezek a gondok koncentráltan jelentkeznek. A gazdasági lehetőségek korlátozottabbak, ugyanakkor az elvárások fokozottabbak. A problémák tehát közösek, és a megoldások megtalálásában sem lehetünk különcök. A baj az, hogy pillanatnyilag (a jobb gazdasági startpozíció miatt) Európa is csak kerülgeti, kóstolgatja a kérdést, mint macska a forró kását, de nincs elfogadott, evidenciaként hivatkozható „európai út”. Egy dolog ugyanakkor egyértelmű: a több járatlan út közül egyetlen bizonyosan nem választható – nincs visszaút a szocializmus langymeleg álbiztonságába. Át kellett alakítani az egészségügyi ellátórendszer szerkezetét és működését, a finaszírozási és érdekeltségi rendszert, át kell alakítani a népegészségügyi programot, és igen: át kell alakítani az egyén és a közösség, az egyén és az egészségügy viszonyát. Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnék – mondta el Kincses –, hogy az elmúlt évtizedekben a közfigyelem mindig a gyógyítás fizikai tényére korlátozódott, ugyanakkor mi azt gondoljuk, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetében a betegnek nagyon fontos, hogy emberi környezetben méltóságteljesen gyógyulhasson – áll ez az orvos-beteg viszonyra, az információs jogokra is, de arra szintúgy, hogy legyen tiszta a fürdőszoba, legyen normális az étkezés, s igen: ne legyen a beteg legszemélyesebb értékeitől, mint mondjuk a gyűrűjétől, az órájától, a mobiltelefonjától megfosztva – azokat tarthassa biztonságban. Tehát nemcsak a gyógyításra, hanem a betegek jogaira és elégedettségére is hangsúlyt helyezünk.
Mint az államtitkár közölte: a kormány jelenleg az egészségbiztosítási pénztárak létrehozásának az előkészítését végzi. A biztosítottak leghamarabb 2009. január 1-jén találkoznak a rendszerátalakítás jeleivel, ekkortól kapnak értesítést arról, hogy melyik pénztárhoz kerültek. Nagyjából egy év múlva indul az első pénztárváltási időszak, amikor az emberek választhatnak a pénztárak között. A választás az új rendszer lényege. Ha az emberek választhatnak, akkor a pénztáraknak az lesz az érdekük, hogy az általuk nyújtott szolgáltatással a betegek elégedettek legyenek. Ha nem így történik, akkor a beteg átmegy egy másik pénztárhoz. Eddig nem volt ilyen választási lehetőségünk. Hiába voltunk elégedetlenek, nem volt más, csak az állami biztosító. Ha több szereplő van, akkor ők éppúgy versenyeznek értünk, mint a telefonszolgáltatók vagy az élelmiszerboltok. Ezért mondjuk azt, hogy az új rendszerrel a beteg lesz az egészségügy legfontosabb szereplője.
És mit kínálnak majd a pénztárak? Olyan kórházakba küldik a betegeket, ahol a gyógyítás színvonala jobb. Ügyfélközpontot működtetnek, hogy a beteg gyorsan megkapja a megfelelő ellátást, felesleges vizsgálatok és sorbanállás nélkül. Előbb-utóbb azt is garantálják, hogy a velük szerződött szolgáltatóknál a kezelés után nem kell hálapénzt fizetni. Az is lehet, hogy valamelyik pénztár vállalja majd: visszafizeti a vizitdíjakat annak, aki rendszeresen részt vesz a szűrővizsgálatokon.
Kincses Gyula így összegezte mondandóját: ha az emberek a népszavazáson igennel szavaznak, azzal elvesznek 60 milliárd forintot az egészségügytől és havi 180 ezer forintot a háziorvosuktól. Ez az a pénz, amiből javítani lehetett a kórházi étkezés minőségét, és jelentős fejlesztésekbe kezdtek a háziorvosok is. Aki nemmel szavaz a népszavazáson, az arra szavaz, hogy ez a pénz a háziorvosánál és a kórházánál maradjon.

G. M.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!