Kommentár

Churchill híres mondása szerint Oroszország egy rejtvénybe csomagolt találós kérdés egy titok belsejébe rejtve, s  ezt akár most is, az orosz elnökválasztás napján is idézhetjük. Mert azt tudjuk ugyan, hogy a „holtbiztos” nyertest, Medvegyevet amolyan strómanként állította maga helyett – az újbóli indulástól alkotmányosan eltiltott – Putyin elnök, akit máris a kormányfői poszt várományosának tekintenek, elnökjelöltje viszontgesztusaként, ám ettől még van várakozás Moszkvában is és a nyugati fővárosokban is. Egy elemző az orosz földön mitikus „hatalomra” hivatkozott, amelynek letéteményese mégiscsak Medvegyev lesz, s mások is kételkednek abban, hogy mindvégig hajlandó lenne – elnöki pozíciója birtokában – megelégedni a báb szerepével. Némelyek éppen a Jelcint követő Putyin kezdeti szakaszára utalnak, amikor őt hitték az oligarchák bábjának.
Találgatni tehát nem a mai eredményről érdemes, hanem a Medvegyev–Putyin páros – és vele az orosz politika – jövőjéről. Nem vitás, hogy az eddigi elnök azért „jelölhette ki”, amolyan modern cárként az utódát, mert vitathatatlanul nagyon népszerű, köszönhetően az energiajövedelmeknek, amelyek a Jelcin-érában szegény és káoszba süllyedt Oroszországot meglehetősen gazdaggá és kétségtelenül stabillá tették. Egy szombati német focimeccsen az egyik élcsapat a Gazprom feliratú, tehát az orosz cégóriás szponzorálásáról árulkodó mezben játszott, s ez mindennél többet mond el a Putyin-korszakban  bekövetkezett változásokról. A héten egy New York Times-cikk orosz szerzője pedig arról – az orosz mércével mindenképpen nagy – változásról ír, hogy a közéletben megnyilvánuló tekintélyuralmi tendenciák mellett a magánélet meglepően szabad, ami vélhetően szintén a Putyin-titok egyik nyitja.
Nincs értelme ennek láttán a régi oroszfóbiák alapján kezelni Moszkvát és irányítóit, vagy éppen – a politikával persze szorosan összefonódott – gazdasági törekvéseit. Lám, az oroszok nemcsak a spájzban vannak, hanem a német stadionokban is, a Gazprommal mindenki üzletel, Berlintől Rómáig, kár – és alighanem értelmetlen – lenne tehát Budapestnek kimaradnia. Egy korholó amerikai elemző ugyan azt fejtegette a Déli Áramlatba való bekapcsolódásunk hírére, hogy ezzel mértük volna a végső csapást az Európai Unió, s talán még inkább Washington kedvenc Nabucco tervére, ám amennyiben ez így volna, akkor az fabatkát sem ér: ha valóban lesz az orosz gáznak alternatívája, abból aligha akar bárki is kimaradni, de amíg a csővezeték túlsó végén „gáz van”, vagyis nincsen gáz, addig miért éppen a kis országoknak kellene áldozatot hozniuk? Méghozzá legfeljebb szép szavakkal kompenzálva. A hidegháború idején Amerika valóban kompenzálta a „frontországokat”, nem hinném, hogy most, e maximum hűvösháborúban érdemes lenne frontországot játszani – ingyen. Ezt csak ama ellenzéki párt látszik kockáztatni, amelyik úgy fut a washingtoni kegyek után, hogy közben a hozzá közeli médiában eltűri az olykor zsigeri Amerika-ellenességet.

A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!