Fehéren, feketén

Azt azért elismeri az elemző, hogy végül nem a világháló fogja eldönteni, ki költözik a Fehér Házba, de a kampányolásban új szakaszt nyithat az internet ügyes és sokoldalú használata. Ez persze alárendelt fontosságú ahhoz képest, hogy mit mondanak a jelöltek, s ahhoz képest is, hogy a hónapok óta hullámzó párharcban a színes bőrű politikus fokozatosan előretört, s a jövő heti ohiói és texasi erőpróbának immár úgy vág neki, hogy vezet a volt First Lady előtt. Lehet, sőt kell elemezni és találgatni a terjedő „obamamánia” „titkát”: egyelőre úgy fest, hogy Clinton szenátor nagy politikai jártassága nem hozott annyi szavazatot, mint amennyit a házaspár remélt; az International Herald Tribune egyik szakírója nemrégiben kétségbe vonta a „tapasztalat” szavazatszerző képességét: a XX. század nagy elnökei közül a két Roosevelt és Wilson bizony nem nagy politikai hátteret tudhatott maga mögött, amikor beköltözött a Fehér Házba. Nem gondolom igazán fontosnak ebben  a kampányban a szócsatákat sem: tudjuk, a New York-i szenátor asszony inkább konkrétumokkal válaszol a társadalom kérdéseire, Obama viszont általánosságokkal, jól hangzó, átfogó kijelentésekkel vonzza magához a szavazókat. Vissza kellene fogni a pártközi villongásokat, morális alapra helyezni a külpolitikát, hangsúlyozni, hogy „egy nemzet” vagyunk – találóan jegyezte meg egy londoni elemző, hogy ezek a különben igaz jelszavak nagyjából egy idősek – az országgal. A pillanatról pillanatra – bár most lassan Obama javára – változó helyzet ezernyi lehetőséget kínál a találgatásra, közülük egyet vélek a legfontosabbnak: készen áll-e Amerika arra, hogy a hawaii születésű, kenyai apától származó fekete bőrű politikus beköltözzék a Fehér Házba? A The Economist nem olyan régen „veszélyesnek” minősítette a párviadalt, arra utalva, ha végül Obama nyeri el a demokraták elnökjelöltségét, elképzelhető, hogy a bőrszín végül eltántorít mellőle annyi szavazót, amennyi a republikánus vetélytársnak kell. Ezen a ponton az amerikai küzdelem messze túlmutat a választási gyűléseken, előválasztási kampányok vitáin: az az ország, ahol most is színes bőrű a külügyminiszter, ahol a legmagasabb katonai posztot is betöltötte már fekete, ahol egy első generációs németországi zsidó bevándorolt korszakos fontosságú – no persze nem hibátlan – politikussá emelkedhetett, tehát ez az Amerika, amelynek történelmében a faji megkülönböztetés elleni küzdelem az egyik meghatározó irányzat, „beköltözteti-e” a Fehér Házba Barack Obamát? A „fehér” világnak – így gondolom – a XXI. században végképpen szembe kell néznie azzal, hogy civilizációnk minden korábban elgondoltnál színesebb, hogy más bőrszínű embertársaink növekvő befolyása és így fölemelkedése elkerülhetetlen. Készen állunk-e ennek tudomásulvételére? Például arra, hogy a világegyház egyszer színes bőrű pápát válasszon Szent Péter utódjául? Vagy arra, hogy ne háborodjunk azon föl, ha egy brüsszeli plakáton roma családot látunk, „holott” éppen Bartókról meg a magyar zenéről van szó?! S be tudjuk-e fogadni azt a gondolatot, hogy – horribile dictu – a Magyar Köztársaság egyik fontos politikusa egyszer nem „közülünk” kerül ki? Nem „közülünk”: „ők” nem közülünk valók? Sok évvel ezelőtt egy párizsi püspök-publicista azt írta, nem az a kérdés, hogy fajvédők vagyunk-e, mert ennek kis ördöge ott lakozik mindannyiunkban – akár beismerjük, akár nem –, hanem hogy milyen mértékig tudunk és akarunk megbirkózni a rossz szellemmel. Ha Obama elnökjelölt lesz, akkor novemberben megtudhatjuk, hogy az amerikai választóknak tényleg olyan sokat számít-e a bőrszín.
Vagy nem.

 Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!