Kinél szakad le a födém?

Nem csoda, hogy Orbán láthatóan beleszeretett a saját durvaságába, mert azt azért nem árt tudni, hogy a régebbi demokráciák parlamentjében nem dívik e goromba stílus. S ha netán elhangzik is olykor, elképzelni sem lehetne az ellenzéki szótár immár kihagyhatatlan elemeként. Márpedig, ha nincs hatalmon, a Fidesz szószólói jószerivel mást sem képesek mondani, mint azt, hogy „hazudik a kormány”. Már régen többről van szó, mint pusztán egy hajdani médiasiker monoton utánzásáról: Orbán és pártja leghatásosabbnak vélt, de mindenesetre nélkülözhetetlen politikai fegyvereként forgatja a hazugság vádját. Ugyanezt teszi a jobboldali sajtó is, amely azzal tartaná a maga információs vasfüggönye mögött a saját táborát, hogy folyton-folyvást hazugnak minősíti a balliberális médiát. Ami megérthető, hiszen az általa létrehozott virtuális világban csakis úgy lehet hinni, ha kizárunk minden kétkedő tényt, állítást, véleményt, s ennek legegyszerűbb módja azt hazugnak nyilvánítani. Akkor már érvelni, cáfolni sem kell, s ezért e vád különösen akkor előnyös, ha ez nem is menne.
Azok a szintén imamalomszerűen emlegetett „emberek” ugyanis a legjobban azt utálják, ha becsapják őket, s eleve gyanakodnak a politikusokra. Ha tehát sikerül rásütni a politikai ellenfelekre a „hazug” bélyeget, akkor tulajdonképpen már nincs is szükség a saját álláspont kifejtésére, megindoklására. Az egykori orbániáda mára jól szervezett, szisztematikus megbélyegző hadműveletté vált, a Fidesz megnyilatkozói egymást erősítve hangoztatják e vádat. Az emberek most fizetik meg a hazugság árát – reagál tüntető derűvel a Fidesz szóvivője a pár százalékos gázáremelés hírére. Pillanatig sem hiszem, hogy Szijjártó ne tudná, mekkora szamárságot mondott, hiszen ez a kijelentés értelmetlen és értelmezhetetlen: a gáz (világpiacon sajnos folyton emelkedő) árát akkor is meg kellene fizetni, ha a kormány egyfolytában és régóta riogatott volna vele. Amint teszi történetesen a Fidesz, amely itt is biztosra megy: az energiaárak mindenütt emelkednek, mi sem lehetünk sziget. Talán tisztességesebb volna felvállalni a hajdani pártállami önáltatást: hozzánk nem gyűrűznek be a világpiaci árak, viszont kétségtelenül hatásosabb Orbán megvesztegető érvelése, hogy „a Fidesz úgynevezett riogatásaival pedig az a legnagyobb gond, hogy mindig bejönnek”. Hát hogyne! Kikerülhetetlen gazdasági folyamatok láttán könnyű Kasszandrának lenni, már várom, mikor veregetik meg a saját vállukat, hogy ők megjósolták a háromszáz forintos benzint.
Kétségtelen, hogy Gyurcsány meggondolatlan (avagy inkább pontatlan) őszödi szóhasználata hatalmas muníciót adott ennek az egész pályás letámadásnak, de önmagunkat csapnánk be, ha azt hinnők, anélkül nem ugyanez zajlana (a kormányfő persze szintén használhatta volna a becsaptuk, ámítottuk magunkat kifejezéseket, ha egyszer – a szövegből kitetszően – valójában ezt akarta mondani). Orbán sejtésem szerint már az általa is pontosan tudott konvergenciakényszerre készült, amikor – amint most eldicsekszik vele – „riogatott” a megszorító intézkedésekkel (de azt talán el kellene egyszer magyaráznia, ő miért nem ezt tette választási kampánya fő témájává: nyilván ő is attól félt, ellenlábasához hasonlóan, hogy az emberek nem szeretik a rossz hírek hozóit, s ha nem is lenyilazzák, de leszavazzák őket). Kár volt tehát éppen a „hazudtunk reggel, délben, este” (különben így korántsem helytálló) formulát tálcán kínálni a Fidesznek, ám az mindenképpen – és a felelős nyugati ellenzéktől eltérően – készült a maga hazugsággal vádoló hadjáratára. A kiigazításoktól és reformoktól tényleg biztosra vehető berzenkedés politikai kihasználására. S korántsem hosszabb távon, kivárva a ciklus végét (miként mondjuk a német jobboldal, amely meg is lepődött Schröder előre hozott választásán), hanem látványos destabilizálási próbálkozással, nem is nagyon titkoltan számítva a szélsőségesek rendbontásaira is.
Kedvelt képalkotásainak egyikével, Orbán most abba szeretett bele, hogy „a hazugság rakódik, rakódik, aztán egyszer csak leszakad a födém”. Szombati interjújában József Attilát citálja a város peremén lerakódó korommal, s ezúttal nem le, hanem beszakad a födém, ami azért nem ugyanaz (és egy jobboldali vezérnek talán a kedvenc írógrófot illene idézgetnie a baloldal költője helyett, de így népszavazás előtt a proliknak is udvarolni kell). S fennen hirdeti, hogy „minél előbb meg kell szabadulnunk a hazugság politikájától”. Hogy úgy van! – mondhatnánk, arra biztatva őt magát, hogy mutathatna példát és el is kezdhetné.
Mert az nagyon bájtalan, ha a hazudozást elmarasztaló szövegben olyan állítások is olvashatók, hogy – a természetesen általa megfellebbezhetetlenül sikeresnek nyilvánított – kormányzása alatt „a gazdasági növekedést a régió átlaga fölé tornásztuk”. Az ugyanis vitathatatlan tény, hogy a Horn–Bokros stabilizációt szerencsésen megöröklő Orbán-kormány magasabb növekedési ütemmel kezdte, mint végezte, s ezt nyilván nem minősítené tudatos letornászásnak. De az a fejtegetés is sántít, hogy a baloldal mindenütt megsínylette volna a maga „dogmatikus” politikáját: az Orbán által felsorolt négy országból ez legfeljebb egyre, a lengyelekre áll, bár merőben más okokból, míg a briteknél egyelőre tartja magát a munkáspárti kormány, a németeknél nagykoalícióban van, Amerikában pedig éppen a jobboldali elnök politikája áll bukásra. Apróság persze, de ez is tünetértékű: ha valakinek az a fő mondanivalója, hogy ellenlábasa folyvást hazudik, az legyen szíves folyton igazat mondani.
Nálunk az a képtelen helyzet állt elő, hogy a jobboldal nagyobbik pártja mást sem tud immár harsogni, mint a kormány lehazugozását, s eközben már az igazmondás látszatával sem törődik. A kitartó vádaskodással egyszerűen feljogosította magát, bizony, a hazudozásra. Hiszen már a gyurcsányi monológ beállításával is ferdít, mivel a kormányfő önkínzóan túlzó megfogalmazásai csak hellyel-közzel felelnek meg a valóságnak: tényleg igyekezett kerülni a várható megszorítások emlegetését (miként például a 2002-es kampányában Schröder is, és a nyugati példák hosszan sorolhatók, vagyis szó sincs „példátlan” becsapásról)), de vajon miért nem állt elő máig a Fidesz azzal, amivel a 2006-os forró őszön annyira fenekedett a Kossuth téren: a kormányzati adathamisításokat bizonyító vádindítványával? Az nem maga is hazugság, ha szüntelen felrovunk valamit, amit meg sem próbálunk bizonyítani, talán azért sem, mert nem is lehetne? 
Orbán ebben a lapinterjúban állítja: „a hazugság politikájuk központi elemévé vált”. S ennek szerinte „kifinomultabb formája”, hogy nem hozták nyilvánosságra a költségvetés adatait a választások előtt: talán meg kellene tudakolni tőle, melyiket? Dobálóznak – mondjuk mi is – finoman szólva alaptalan állításokkal, miközben kórusban harsogják, hogy ellenfelük hazudik. Már ott tartunk, hogy mondjon bármit a kormányzat és feje, rutinszerűen megkapja rá e vádat, ami hagyján: a vádaskodók egyre kevésbé törődnek azzal, hogy legalább önmaguknak ne mondjanak ellent. Elég csak a népszavazás jelentőségének orbáni változatait számba venni. Most éppen ott tartunk, hogy „az elsöprő részvétel elsöprő következményekkel jár, s véget vet a hazugság politikájának”. A „hogyan?” kérdéssel éppúgy hiábavaló okvetetlenkedni, mint tavaly ilyenkor, amikor történetesen „elkergetni” ígérte a kormányt, amit a szélsőségesek most biztatásnak tekintenek (ennek mai, kissé dodonai változata a parlament elleni „puccs” emlegetése: amikor az orosz gázvezeték ügyét egy tévévitában egybevetették a törvényhozást nem is tájékoztató orbáni Gripen-döntéssel, a Fidesz politikusa álszent mosollyal tudatta a különbséget: most nemzetbiztonsági érdek forog kockán, ha csak úgy nem…)
Azért is pompás fegyver hazugozni, mert régi mondás, hogy a támadás a legjobb védekezés. A kormányzat vagy a balliberális média hiába is próbálkozik ellenérvekkel, korábbi – a mainak szögesen ellentmondó – Fidesz-állítások, vélemények felidézésével: az is lazán besoroltatik a „hazudnak ezek” monotóniába, s ami ugye, magától értetődő, azt bizonyítani sem kell. S akként a kormányoldal ellenbizonyítékait sem kell cáfolgatni. Nézem a jobboldali politikusok mosolyát, s azt olvasom ki belőle, hogy valójában maguk is tisztában vannak azzal, mit művelnek: kell ahhoz jó adag cinizmus, hogy hasra ütve, szemernyi bizonyíték nélkül beszéljen valaki ezerforintos vizitdíjról. Jó-rossz színészként adnak elő egy gondos dramaturgiával kitalált darabot, bízva abban, hogy a folyamatos hazugozás úgyis hitelteleníti a túloldalt. S reménykedve, hogy tényleg leszakad az a födém. Eközben pedig eszükbe sem jut, hogy ez netán az ő épületüknél következik be (bár tapasztalható ellenzéki türelmetlenségük arról árulkodik, hogy érezhetnek valami vészt, s ezért sürgetnék a ciklus lerövidítését: a saját kormányzásuk önhitt magasztalásakor talán eszükbe juthat, milyen  meglepetés érte őket 2002 tavaszán, s a szélsőjobb csalási vádjának átvétele gyenge alibi).
Márpedig ahhoz túlságosan is sok az ellentmondás a mindenkori Fidesz-álláspontok között, hogy nekik nem kellene aggodalmasan sandítaniuk a saját födémükre. Lehet persze „balhézni” Egerben és fű alatt „privatizálni” fideszes önkormányzatoknál másutt. Azt is lehet, hogy – ellentmondva magának a józan észnek – tönkretett országról lamentáljanak, noha még a tényleg lehangolóan alacsony növekedési ráta is – növekedés. Ha egy párt képes volt a „rosszabbul élünk” plakátokkal teli rakni az országot a teherbíró képességet meghaladó jövedelememelések nyomán, az aligha riad vissza ilyen csekélységektől. Miként vezére sem attól, hogy hol ezt mondja, hol azt, s tegye ezt rendre megfellebbezhetetlen stílusban. De a költői guanó erre a födémre is rakódik, rakódik. Méghozzá esetleg gyorsuló ütemben a ciklus második felében, amikor – a 2006-os kampányhoz hasonlóan – netán ismét túl feltűnővé válik az igazi és az ellenzék virtuális valóságának ellentmondása. Amikor, még ez is bekövetkezhet, bumeránggá éppen a hazugságfegyver válhat. Saját képzavarral: kiütve az orbáni födém támasztékait.

Avar János 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!