Hogy érzi magát?

Gépészmérnök, édesanya, nagymama, sőt immár dédi. Aki a Ki kicsodát fellapozza, megtudhatja: 78 éves. A Magyar Nők Szövetségének elnöke a civil szervezet megalakulása, 1989 óta – így „hivatalból” is nőnappárti most, a 100. nemzetközi nőnapon is – amit egyébként Magyarországon 1914(!) óta szokás a lányok-asszonyok köszöntésével március 8-án megünnepelni.
– Vicc vége az „átkosból”: férjuram beszól anyunak, védjen meg a nőszövetség! Hogy látja ezt?
– Most jöttem meg New Yorkból, az ENSZ nők státusával foglalkozó bizottság üléséről, ahol „hagyomány” a tagországok jelentéseinek meghallgatása, szemrevételezése. Új vonás, hogy ezentúl az ENSZ ellenőrizni is fogja, menynyiben mesék a jelentések, avagy  tényleg a kendőzetlen – jó-rossz – valóságot tükrözik. Sokat mentünk előre a választójogban, emberi jogokban, iskoláztatásban, munkahelyi, családi viszonyokban világszerte, de a XXI. század új igénye az azonos számú képviselői döntéshozóhoz jutás is – a tőlünk nyugatabbra, északabbra, sőt még délebbre lévő uniós országokban mindez előrébb van, mint minálunk. Beszéltünk a nőket támogató költségvetésekről is: külön költséghelyeket és forrásokat kellene intézményesíteni az egyenlő bánásmód érdekében. Egy bizonyos: abban immár mindenki egyetért, a fizikai és verbális erőszakot is büntetni kell. Ezt – mindezt – szeretnénk kedves és megengedő módon elérni a családban, a gazdaságban, a társadalomban – benne bizony a törvényhozásban. Rendszerváltó civil szervezet vagyunk, mégis időnként visszaesünk, s önmagunkat is újra kell fogalmaznunk. Egy bizonyos: mi soha nem a férfiak ellenére, hanem értük, velük akartunk, akarunk egyenjogúak lenni. Meg az utánunk következő nemzedékekért. A nők itthon sem veszítették el még hátrányos helyzetüket: talán semmi sem működik olyan jól a mai Magyarországon – s ezzel nem mondtam túl sokat –, mint az a bizonyos karrier-üvegplafon. Pedig a  kompromisszumkészségünk mindenhol elkelne! Ha a nő küzd, elvész sok női erény, ha meg megadja magát, rosszat tesz magának, másoknak. Nekem szerencsém volt: nem voltam soha feminista, de elszánt – az igen. Elszántan ültem a tervezőasztalnál egy évtizeden át, de szerettem volna látni a terveimet megvalósulni is! Mertem váltani. Az ipar kegyetlen: vagy teljesítünk – vagy kihullunk. Gyárigazgató – a Mirelité – 45 évesen lettem. Végtére az élelmiszeripar amúgy is nőies: vásárolni, főzni ma is jobbára mi asszonyok szoktunk.
– Hatvanévesen ment nyugdíjba, mi történt azután?
– Akkor halt meg a férjem… S akkortájt kezdtem el a „szervezkedést”. Az özvegyi sor nem a vágy tárgya az ember számára egy boldog házasság után. S munkálkodott bennem a tettvágy is. Szerencsére a család és a nőmozgalom kisegített az önsajnálatból. Miklós fiam biológia-kémia szakos tanár, iskolaigazgató Zuglóban, azt csinálja, amit a legjobban szeret: gyerekekkel foglakozik. Akárcsak Anikó, a felesége, aki Fóton azokat a kicsiket is meg tudja tanítani írni-olvasni, akiknél már mások ezt feladták. Három lányunokám közül kettő – Sára és Lilla – már férjnél vannak, egyikük mozgásművészetet és angolt tanít, másikuk még tanul: divat- és belső berendezés tervező lesz. Majdnem egyszerre születtek meg tőlük a dédunokáim: kisfiúk, egy hónaposak. Nálunk úgy látszik, generációs lépcsőnként jönnek a lányok-fiúk… Flóra, a legkisebb unokám még csak tizennégy. Ahogy családot tudnak rajzolni körém, azért nem lehet elég hálásnak lennem a sorsnak…

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!