Volumen és százalék  avagy nyugdíjbomba&

Itt van például a milliókat érintő nyugellátás kérdése. Az idén már a csapból is az folyik, hogy átlagosan 6,5 százalékkal emelkednek a nyugdíjak. E kalapból 5 százalék illet mindenkit alanyi jogon, és a többit a már régóta vesztesek (sok éve nyugdíjas réteg) kapják. De közben senki nem tesz említést, hogy miért is váltak leszakadóvá a mintegy 10-15 éve még viszonylag tisztes összeggel nyugdíjba menők is? Ugyanis a csupán százalékos emelés okán nyilvánvaló, hogy az alacsonyabb nyugdíjjal rendelkezők az évek során szép lassan – volumenben –, tendenciózusan egyre roszszabb pozícióba kerülnek, miközben a magasabb bázisúak előnye (bár csak az előbbiekkel szemben) tovább növekszik.
De itt rögvest szembeszélként kell figyelemmel lenni azokra, akik a mai magasabb nyugdíjuk kiérdemlését a hosszabb szolgálati (munkás) években, az aktív életükben befizetett nagyobb járulékban stb. látják helyesnek. De szót kell emelni egy másik réteg helyzetéről is. Néhány évvel ezelőtt – akkor – nagyon sokan örömmel konstatálták a jobban fizetett aktív polgárok közül, hogy már cca. szeptem-
bertől megnőtt a zsebükbe kerülő nettó keresetük, mivel a levonási plafon elérésével ekkortól már nem vontak tőlük 8-10 százalék nyugdíjjárulékot. Ennek nyomán azonban a megállapítható nyugdíj felső határa is limitálva lett. Eredményeként az azonos jövedelemmel, munkakörrel, iskolai végzettséggel, szolgálati évvel, vagyis életúttal, egzisztenciával bíró – középosztálybeli? – polgárok mindössze azért a bűnükért, mert közel egy évvel korábban kerültek a nyugdíjasok táborába, pályatársaikhoz képest akár havi 30-50 ezer forinttal is kevesebb nyugdíjra váltak jogosulttá. Az egyéves eltéréssel későbbi korosztály szerint nincs is hiba eme szabályban. De nem sok évnek kell eltelnie, hogy a 2002–2007. között inaktívvá váltak közötti ilyen szakadék elérje a havi 100-120 ezer forintot is. Az évenkénti nyugdíjemelés alapját képező százalék megállapítása is nyilvánvalóan magában hordozza a számokból eredő gondokat.
Mindezekből megengedhető következtetésnek tűnik, hogy a mai fiataloknál is igen nagy bizonytalansággal – jószerével nem tervezhetően – kell számolni, hogy az állam bácsi által a tőle beszedett járulékból az esedékességkor valójában mire is számíthat. Ugyanis a levonásra (mának szóló) törvényből hiábavalóság kikalkulálni, hogy az előtte álló 30 év alatt mi fog részére „megtakarítódni”, mivel már maga az ellátási rendszer sem így működik. Azt meg végképp nem lehet tudni, hogy 30 év múlva mennyi fog az ő javára rendelkezésre állni az állam kasszájában, de azt sem, hogy ebből az akkori hatalom mit tart majd indokoltnak számára odaítélni. Talán ez volna az az érv, hogy az öngondoskodást – önkéntes nyugdíjpénztár tagságot, életbiztosítást stb. – vállalni tudók száma gyors ütemben emelkedjék.
Az államigazgatásban rejtőzik egy igen számottevő réteg, akik a nyugdíjas sorsukhoz átszervezés címén (vagyis az esedékességnél jóval hamarabb és erejük teljében) jutottak. A sérelem (a társadalmi károkozás) ott van, amikor a (létszám felesleggé válásból fakadó korengedményes nyugdíjazásukat követően – nemritkán azzal egyező időponttal – ugyanannál az intézménynél egy másik, netán szinte az eredetivel azonos munkakörben kerül az érintett alkalmazásra. Hányan vannak? A 3 millióhoz viszonyítva kevesen, azonban a munkanélküli diplomás fiatalok számához képest már jelentősnek is lehet minősíteni az arányukat. A gond mindig a részletekben búvik meg. A kifogásolandó körnek ugyanis jellemzően magas a nyugdíja és a keresete. A nyugdíj mellett dolgozók zöme viszont megélhetési gondokból (teszi) tenné a dolgát. Vagyis amíg az egyik résznél okszerű ezen korlát állítása, addig a másik felénél inkább a büntetés érződik ki.
De lépjünk ismét tovább. Egyre égetőbbé válik – a különféle okokból az elmúlt 15-20 évre jellemzően – a minimálbéren vagy a feketegazdaságban zsebből foglalkoztatottak kérdésének vizsgálata is. Az ilyen emberek nyilvánvalóan legfeljebb a nyugdíjminimum körüli összegre apellálhatnak a korhatár elérésekor, abból azonban – aki próbálja, csak az tud igazolni kellően – megélni nem lehet. Közülük van egy markáns réteg, akik a mellékesből időközben nem keveset tudtak idős korukra felhalmozni. Ők azok, akik csupán a közteherviselést kerülő indokkal vállalták az ilyen helyzetet, vagyis kevésbé kell méltányolni gondjukat. Ám van egy jelentős létszám, akiknek nem jutott a mellékesből és így félretenni sem volt módjuk. Velük mi lesz?
Németh István, Székesfehérvár

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!