Magyar márciusunk

Hiszen a Rajnán túl, az elkergetett Lajos Fülöp országában a „munkásorganisátió” szerepel a kormány programján, miközben idehaza az örökváltsággal, a jobbágyfelszabadítással, a polgári átalakulás sok gondjával bajlódunk. Ezekben a napokban, százhatvan évvel ezelőtt, már készen állt Kossuth március 3-i felirati programja, amelyben modern alkotmányt kért, követelt az országnak, de a „forradalom hevétől még el nem kapatva” – miként a Szilágyi Sándor által jegyzett enciklopédikus történeti munka megjegyzi –, ami persze a Bécsből hamarosan menekülni kényszerülő Metternich hercegnek már teljesíthetetlenül sok volt. A magyar eseménysorba – mint az előtt és azóta annyiszor történelmünk folyamán – beleszól a nagyvilág, ezúttal a március 13-án kitört bécsi forradalom, amely szárnyakat ad a pesti ifjúságnak, a radikális fiatalságnak, de a rájuk olykor gyanakvással néző pozsonyi diétai uraknak is; kis- és köznemeseknek, arisztokratáknak egyaránt. A pozsonyi országgyűlésen fölismerik, hogy Európa mozog – Németországot és Milánót is beleértve –, s a bécsi földindulás híre nyomán megvilágosodik, itt a kivételes, az egyszeri pillanat. Ekkor – nagyjából 24-36 órával a pesti forradalom előtt – mai szóval létrejön a „nagykoalíció”. Még a mindig tétovázó, kétségektől gyötört és azokhoz hamarosan visszaforduló, utóbb a radikálisok által méltánytalanul támadott Széchenyi is azt mondja, itt az ideje, hogy Magyarország „saját tengelye körül forogjon”. Megtörténik, amit sokan elképzelhetetlennek gondoltak – maga Kossuth és a gróf is –, és amiről az utókor ritkán beszélt: a pozsonyi országgyűlésen a már esztendők óta éles vitát folytató két politikus kezet fog, megegyeznek, elfogadják a felirat szövegét, a fő- és közrendek megválasztják azokat a küldötteket, akik másnap Bécsbe mennek tárgyalni. A gróf pedig kijelenti, ő eddig is csak „a modorra nézve ellenkezett, a czélra nem”. Valóban elérkezettnek vélte mindenki az időt – mint Kossuth mondta –, „midőn a magyar fajt egyesíteni s Erdélyt Magyarországhoz kapcsolni kell”.
Ez a kézfogás, a pesti fiatalok lázas föllobbanása, Petőfiék pesti tüntetése, majd a kiszabadított Táncsics forradalmi tevékenysége vakító fényerővel világítja meg azt, ami különben evidencia, hogy ugyanis március – mindenkié. Vagyis nem kisajátítható, de amilyen egyszerű ez a tanulság, oly sokszor léptek túl rajta az elmúlt tizenhat évtized folyamán. Magyar márciusunk olyan mítoszszá magasodott, amelyet szívesen szűkítettek le a mindenkori hatalmi érdekeknek megfelelően. Mert ’48 földindulásában – az európai rengések nyomán – részt vettek a radikális ifjaktól, a kevés számú munkástól kezdve, a „néppel” közvetlenül érintkező, olykor elszegényedett, birtok nélküli nemesek, s persze magas rangú arisztokraták. Urbán Aladár közelmúltban megjelent Batthyány-monográfiájában olvashatjuk, hogy „Esterházy és Széchenyi, a két nem ellenzéki arisztokrata jelenléte a kormánynak politikai értelemben koalíciós jelleget kölcsönzött. De ezt elmondhatjuk társadalmi értelemben is, mivel a Batthyány-kormány egy herceg, két gróf, egy báró és öt közrendű koalíciója volt”. Mindehhez két dolgot tennék hozzá; az elsőt Urbán említett és más munkái nyomán: lassan kezd köztudottá válni – éppen itt az ideje –, hogy a két ismert és egymással oly sokat vitázó óriás, Széchenyi és Kossuth mellett, jelentős szerepet vitt az átalakulásban Batthyány gróf, aki már 1843 júniusában olyan országgyűlési újság mellett érvelt, amely előzetes cenzúra nélkül jelenhetne meg, s támogatta például a vegyes házasságokat, tehát a különböző vallásúak egybekelését. Batthyány az alkotmányos átalakulás következetes híveként vállalta el a miniszterelnökséget, s hogy mennyire szövetségese volt Kossuthnak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a nagyon változó kedélyállapotú, könnyen kétségbeeső Széchenyi naplóbejegyzése március 15-ről. Aki akkor – röviddel a korszakos kézfogás után – ismét beleborzongott a változásokba, s azt írta, „ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad”, majd megjegyezte, „eladtuk az országot két Lajosért”.  Csak remélni lehet, hogy Batthyány szerepe, kormányfői működése is méltó helyre kerül a nemzeti emlékezet panteonjában, hogy hősiesen vállalt vértanúsága mellett ez is közkinccsé váljék márciusi tudatunkban.
A másik megjegyzést Gergely András magvas tanulmánya alapján fűzném a márciusi földindulás „koalíciós” jellegéhez. Ez pedig a (köz)nemesség szerepe: a Rubicon legújabb számában megjelent tanulmány kimondatlanul is vitázik a szocialista évtizedek márciusfelfogásával, amely a magyarországi változások szinte kizárólagos zászlóvivőiként tüntette föl a radikális ifjakat, akik nélkül persze nem lett volna – március 15-e. Csakhogy mások is voltak, s nem is kevesen: Gergely szerint  az egykorú európai nemességtérkép feltűnő vonása, hogy más országokhoz viszonyítva hazánkban magas, legalább ötszázalékos volt a nemesek aránya a népességen belül. Azt persze a történész kutatói alapossága nem engedi meg, hogy nyomban kimondja, akkor minden nemes, tehát minden huszadik ember a reformok hívévé szegődött, de tény, hogy az osztály többsége lett 1830 és 48 között, vagyis a reformkorban a változások, változtatások hordozója, társadalmi bázisa. Ennek értékéből nem von le semmit az, hogy maga reformkor – Gergely szerint – nem egyértelműen sikertörténet, mert sokkal több a kezdeményezés vagy indítvány, mint a megvalósult változtatás. Igaz, Metternichék minden elmozdulást mereven elleneztek. De a forradalmi hullám mégis igazolta a reformkor valódiságát: amikor a zsarnokok, Lajos Fülöptől Metternichig futni kényszerültek, a magyar politikusi program készen állott, s hazánkat – más országoktól eltérően – nem érte készületlenül a forradalom.
Kossuth szóhasználata a „magyar fajról” érintkezik a március idusán is földerengő, de teljes bizonyossággal csak utóbb kibontakozó társadalmi dilemmával, a nemzetiségi kérdéssel. A kossuthi kifejezés egybevágott az egykorú nemesi közfelfogással, amely – Gergely megjelölése szerint – „egy új, tisztán nemzetállami jövőkép körvonalait” vetíti elénk. A mából visszanézve a legkevesebb, amit megállapíthatunk, hogy ez illúzió volt: azt hitték, hogy a jobbágyság többségét, mintegy hatvan százalékát adó nemzetiségek körében a változások, vagyis a polgári átalakulás nyomán kialakul egy új lojalitás Magyarország iránt, s előbb-utóbb elmagyarosodnak. De ez a hit, amelyről ma igen könnyű megállapítani, hogy csalóka ábrándnak bizonyult, olyan jövőképnek volt az éltető ereje, amely végül a nemességet a változásokra, a reformokra sarkallta. Gergely találó fejtegetése – bár a „mi lett volna, ha” típusú okoskodásokat értelemszerűen nem lehet száz százalékig igazolni – arra következtet, hogy ha nincs ez az illúzió, vagyis a magyarosítás ábrándja és jövőképe, akkor a nemesség nem vállalkozik reformokra, s ez esetben nem az emelkedő, hanem egy stagnáló 19. század lett volna az örökségünk.
De március idusának közeledtével éppen erre az emelkedő, százhatvan évvel ezelőtti nemzetre, erre a párját ritkító, s a kirekesztésre nagy többségben nemet mondó összefogásra emlékezünk. Magyar márciusunk, amelynek sorsa és majdan végzete ezer szálon függött az európai viszonyoktól, kimeríthetetlen tárháza a politikai ismereteknek. Hiú ábránd azt hinni, hogy ezekből a mindenkori politikai osztályok tanulnak, jobbára kisajátítani tudtak csupán meg egyszerűsítő, tehát hamis párhuzamokat állítani. Most is számíthatunk ilyesmire, de hozzon bármilyen hangzavart, indulatos szólamokat is az elkövetkező hét, az igazi emlékezéssel gazdagodunk, lélekben és szellemben.
Legalább ennyivel tartozunk eleinknek.

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!