Előre menekülnek a magyar virágtermesztők

Buda szívében, a Bem József utcában szolid üzlet a Virágvár. Már több napja túl vagyunk a nőnapon. Egy szál vörös, rózsaszín vagy fehér rózsa 690 forint. A Bálint-napon még 890 volt. A liliom 700, a tulipán és a margaréta szálja most 290-et kóstál, az apró fejű gerbera 250, a cserepes jácint 590 és a kankalin 490 forint.
– Tessék mondani, mi kerül ezeken ennyibe?
– Ugye nem arról akar maga is cikket írni, hogy mekkorát kaszálnak a virágárusok? – kérdez vissza Nagy Anita, az üzlet tulajdonosa, vezetője. Megnyugtatom: csak azt szeretném megtudni, hogy mitől lett ilyen drága a virág. – Főleg attól, hogy minden egyre drágább és az a kereskedő, aki a költségeit nem tudja érvényesíteni az árakban, lehúzhatja a redőnyt. Nézzen csak körül a városban, hány virágüzlet zárt be mostanában! – feleli. – De vegyük sorba. Én a nagykereskedőtől rendelem meg az árut, aki hetente kétszer hozza. A rózsákat szálanként 300 forintért vettem. A II. kerületben van az üzlet, közel a Rózsadomb, és a nagykereskedők mind azt hiszik, annyira gazdag ez a környék, hogy itt bárki bármennyit kifizet a virágért, legalábbis a rózsáért. De ez nem igaz. A vevők zöme spórol; vagy olcsóbb virágot keres, vagy a drágábból vásárol kevesebbet… S a tulipánért is szálanként 150-170 forintot adtam. Húszból – annyi van egy kötegben – 1-3 darab eleve selejt, de azt is ki kell fizetni; talán még koszorúhoz használhatom fel egy részét, ha éppen aznap rendelnek tőlem koszorút. A vágott virág pár nap alatt elnyílik, ha nem tudom eladni, akkor kidobhatom. S amíg virul is, ahogyan múlik az idő, vissza kell vágnom a szárát, és persze az árát. A húszból a selejten túl átlagosan még 3-5 szál megy veszendőbe. Bár soha nem számítottam ki a költséghányadot egy-egy virágra, azért az biztos, hogy havonta 250-270 ezer forint a bérleti díj, a közös költség és a rezsi – a villany, a víz, a fűtés, a szemétszállítás. Ehhez jön még az adó és a két fizetés – az alkalmazottamé és az enyém – az összes járulékkal, amit ki kell gazdálkodnom, s akkor még a szállítási költséget nem is említettem. Ha egyszerre legalább 30 ezer forintért rendelek virágokat, akkor ingyen hozza házhoz a nagykereskedő, de ha kevesebbért, akkor nem. A fuvar ára, ha – mondjuk – csak tíz szál sárga rózsát kérnék, ami most épp nincs nálam, alkalmanként legalább 500–1000 forint, attól függően, hogy honnan kell szállítania. Megtehetném, hogy rendre magam megyek autóval a virágpiacra, de akkor nemcsak a benzint, hanem az időt is erre kellene szánnom, ahelyett, hogy az üzletben csokrokat kötnék, a vevőkkel foglalkoznék reggel 8-tól este 8-ig. Belátható: nem engedhetek az éppen aktuális árból, mert akkor az üzlet tönkremegy. S Valentin-nap, nőnap előtt a nagykereskedő is drágábban adja nekem a rózsát, mint máskor. Most is ezért kerül még 690-be, de a jövő héten már csak 500 forint körül lesz szálja…
Korba Attila, a Dísznövény-kereskedők Országos Szövetségének elnökhelyettese a nőnap előtt az MTI-nek azt mondta, hogy harmincszázalékkal emelkedtek az árak, s „a drágulást többek között a holland árutőzsdén jegyzett virágárak emelkedése okozza”.
Hasonlóan vélekedik Treer András, a szigetszentmiklósi Flora Hungaria nagybani virágpiac vezetője is. – Nálunk a hazai termesztők és az import vágott virág értékesítésével foglalkozó nagykereskedők árulják a portékáikat, az élő virágból teljes a választék. Előfordul, hogy a hazai és az import ára eltér, de a jellemző inkább az, hogy a holland virágtőzsdén a kereslet és a kínálat nyomán kialakuló, az ünnepek előtt rendre emelkedő árszinthez igazodik mindenki. Az EU tagjaként, a védővámok leépülése után ez természetes is, mivel a virágok több mint a fele importból származik. A tőzsdei árra még rárakódik a bróker, a kezelés és az ideszállítás díja. Az így kialakult virágpiaci kínálati ár irányadó a hazai termelőknek is, hiszen ha ezt túllépik, akkor a nyakukon maradhat a hasonló virág, olcsóbban kínálni pedig nem tudják, mert így is nagyon kevés a nyereségük. A magyar termesztő azzal a virággal foglalkozik, amelyet itt érdemes előállítania, s annak az árát minden tekintetben a holland piac alakítja; csodák nincsenek. Ha Törökországból a hazai ár harmadáért hoznak szegfűt, akkor a magyar termelő is kénytelen ehhez igazodni. Kivétel talán a nagyon nehezen szállítható liliom vagy a cserepes dísznövények – ezekben a saját piac élvez némi előnyt. De a holland tulipán és a hazai tulipán ára is nagyon hasonló, mostanában 80-180 forint közötti, a rózsával is ugyanez a helyzet, az most a fajtától függően 100-300 forint. S nem csodálkozom, hogy a boltokban a nagybani piaci ár dupláját is elkérik; élő és 5-10 nap alatt romló, magas selejthányadú áruról van szó, ami jellemzően még a nagykereskedők kezén és is átmegy – ők is haszonnal adják tovább –, mire az üzletekbe szállítják. Ráadásul nálunk a virág iránti kereslet szélsőségesen ingadozó. Van néhány fogyasztási csúcs – a Valentin-nap, a nőnap, az anyák napja, a ballagás, azután a Mária- és Erzsébet-nap, végül a mindenszentek és a halottak napja –, a többi időszakban mélyek a völgyek. A csúcsok idején, amikor nagy a kereslet és az eladás, keletkezik a kereskedőnek, a termesztőnek is annyi haszna, amennyiből megélhet.
– Nem is egetverően drága a virág! Hasonlítsuk az árát a finomabb italokéhoz, a bonbonhoz – javasolja Ocskay Mária, a Dísznövény Szövetség és Terméktanács elnöke. – S a termelők nem is érzik, hogy 30 százalék körüli lenne a drágulás, szerintünk még a nőnap táján is legfeljebb 15-20 százalék volt. És néhány nap múlva visszatérnek a kiskereskedelmi árak a normál mederbe. Pedig a fuvarköltségek, az energiaárak növekedése miatt indokolt lenne, hogy a termelők többet kérjenek. Pláne, ha azt tekintjük, hogy a magyarországi 3-3,5 ezer termelő már évek óta nem tudja érvényesíteni az áraiban a költségek emelkedését. A magyar virág- és dísznövénytermesztők a hazai, igen alacsony és lassan növekvő – most körülbelül évi 15-20 euró/fős – fogyasztásnak egyötödével részesednek, miközben – mondjuk – Németországban egy ember átlagosan legalább 70 eurót költ virágra. A magyar lakosság zöme nem gazdag, nem engedheti meg magának, hogy évente forinttízezreket fordítson virágra. A virágtermesztés sokáig luxus-kategóriának számított, és amikor a zöldség-gyümölcs termesztők már kaptak lehetőséget a közös értékesítő szövetkezetek szervezésére, ők nem. A támogatásokból, pályázatokból is igen vékonyka szelet jutott nekik. Szinte csak a kistermelők maradtak lábon, átlagosan 0,5-1,5 hektáros területen, magas költségekkel, drága szállítási lehetőségekkel, kevés üvegházzal. Nincs más kiútjuk, mint előre menekülni. A fuvarköltség csökkentésével, jobb piacismerettel – az értékesítési szövetkezetek szervezésével – kellene kezdeni. Erre eddig azért nem került sor, mert a rendszerváltozás után afféle szitokszó lett a „szövetkezet”. De ha a dán gazdáknak jó, a magyaroknak miért ne lenne az? S azzal kellene folytatni, hogy együtt keresnek új piacokat, például betörnek a környező országok – Románia, Ukrajna, Szlovákia – virágpiacaira. Ehhez még technikai fejlesztés és támogatás is kellene – egy jól felszerelt üvegház négyzetméterenként 35-40 ezer forint – meg összefogás is. El kellene dönteni, hogy mit érdemes nekünk előállítani, mert itt olcsóbb, és mi diktálhatjuk az árat; a külföldön kevesebbért előállítható téli rózsa helyett például nyári rózsát, liliomot, krizantémot, kankalint, hajtatott hagymás virágokat… A hátrányunk még behozható, ha a termelők elkezdenek végre összefogni, s akkor a saját kereskedőiken keresztül hozzájuk kerülhet a profit java. Megérné az országnak.

(vasvári)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!